Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Pákozdi István: "A szolgálatok különfélék"
A „különféle szolgálatok” gondja — Szent Pál szavaival (iKor 12,5) — elsősorban a világi hívek felelőssége, akik ezt az egyházban pozitív küldetésként kapják Istentől a világ javára. Feladatuk nem csak a papság segítése, hanem elsősorban állapotuknak megfelelő egyszerű szolgálat, ami bázisa a kegyelmi életnek. A 2. Vatikáni zsinatnak a világiak apostolkodásáról szóló határozata, és egyéb dokumentumok idevonatkozó részei is, Isten népének ezt az alapvető vonását és feladatát fejezik ki, elmélyítve a minden megkeresztelt ember általános papságának „újrafelfedezésével”. A szekularitás (a világban való lét) a diakoniának jó adottsága, a szolgálat teljesítésének maradandó állapota (Egyházról, 31. pont). Az eukarisztia ünneplése során összejött keresztények ősi gyakorlata volt az ún. agapé, amely eredeti jelentésében Istennek Krisztus által megmutatkozott határtalan szeretetét ünnepelte a Szenlélek gyümölcsein keresztül (vö. Nuovo Dizionario di Teológia, Álba, 1977, 1869 és V. Warnach, Liebe, in HThG II, 55). Ez a testvéri összejövetel, amely kezdetben megelőzte az eukarisztia ünneplését (később követte, majd tőle függetlenül is szerveződött), nem akart mást, mint elmélyíteni az Úr jelenlétéből áradó koinoniát, azt a lelki egységet, amely előfeltétele és kísérője minden keresztény szolgálatnak. Ismerjük ezeknek a rendezvényeknek a történetét, nehézségeit, sőt buktatóit is, melyek már korai kibontakozásakor jelentkeztek (lásd Szent Pál intelmei 1Kor 11,17—34), mégis az agapé gyakorlata nyitott utat a diakoniának egy szélesebb, spontán megvalósulására, elsősorban a rászorulók, szűkölkö- dők, szegények, betegek testi-lelki igényeinek kielégítésére (vö. A. Hamman, Vita liturgica e vita sociale, Milano 1969, 203sk). A III. század gyakorlatában elkülönül a kettő: az euka- risztikus vacsora és az agapé, — mégis a kettő közti szoros kapcsolat felejthetetlen: „Az agapé valóban mennyei eledel — mondja Alexandriai Kelemen — a Logosz bankettja ... s ha szereted az Urat, a te Istenedet és felebarátodat, akkor ez a mennyei bankett valóban a mennyekben van; ha mégis földi, akkor étkezésnek hívjuk,... melynek megrendezését a szeretet sugallja, de maga az mégsem a szeretet. Jele egyfajta jóságnak, amelyet nagylelkűen közöl másokkal...” (Paed. II. 1.5,3). Később a „szeretetvendégségnek” már inkább az ún. karitatív oldalával találkozunk, elkülönítve az eukarisztiától, mégis imádsággal, énekkel, kézmosással, gyertyagyújtással kísérve. Szervezésükben, a szükségek szerinti alakításában minden keresztény kivette a részét, sőt kifejezetten említés történik a nők szerepéről (pl. Tertullianusz, Ápol. adversus Gentes pro Christianis, 39; De corona 3; Ad uxorem II, 4 stb.). A szolgálat beláthatatlanul gazdag alkalmai voltak ezek, sok esetben — például a vértanúk számára — szenvedésük, haláluk előtt a testvéri, krisztusi szeretetnek utolsó megtapasztalása, erőforrása. Az agapé későbbi formái, a keresztény vendégszeretet, az asztalközösséq, az egyedülállók, özvegyek felkarolása, mind-mind a hivő ember alapvető szolgáló missziójának értékei. A laikusok szolgálata, keresztségükből eredő meghívásuk teljesítése nélkül az egyház nem érheti el célját. Éppen ezért sürgetően szükséges, hogy a hivő keresztény tudatában legyen cselekvési lehetőségeinek, eszközeinek, és fölismerje szolgálatának „helyzeti” kegyelmeit, különleges karizmáit, amelyeket csak ő kap meg a Szentlélektől. A világban élő hívek szolgálata kettős irányban valósul meg: liturgikus és karitatív tevékenységükben. A liturgia előkészítése, a hívekre tartozó imádságok megszerkesztése. Isten igéjének felolvasása, előadása, alkalomszerűen egy-egy agapé-ünnepség lebonyolítása, a gyermekek, fiatalok, betegek, öregek, betelepültek vagy vendégmunkások részvételének elősegítése, — mindez számtalan konkrét alkalom a szolgálat gyakorlására. A karitatív lehetőségek pedig egyenesen felmérhetetlenek, hiszen az élet változatossága újabb és újabb, eddig ismeretlen helyzet elé állítja a hivő keresztényt: mások megerősítése, kimondott vagy rejtőző szükségeinek észrevétele, korunk mérhetetlen magányának enyhítése, Isten ügyének szimpatikussá tétele és így tovább. Éppen úgy, ahogy a korai keresztények megtalálták az agapé-szervezés legidőszerűbb formáját, a mai diakoniának a mai idők igényeinek kell megfelelnie, megtalálva a szolgálat helyes, krisztusi és egyházi megvalósítási formáit. Az egyedi, személyes kezdeményezések mellett a zsinati szándéknak megfelelően a helyi püspöki konferenciák feladata e szolgálatok intézményes megszervezése (vö. A világiak apostolkodásáról, 19. 26. pont). Isten népe alapvető, szolgáló karakterének érvényrejuttatásáról soha nem mondhatjuk el, hogy már eleget tettünk. Ellenkezőleg, az egyház még nem használta ki a feltámadt Krisztus mindig új evangéliumának valamennyi lehetőségét (vö. R. Völkl—R. Pesch, Diaconia e caritá nella comunitá del N. T., Bologna 1979, 91.). Ezért fontos az önzetlen szolgálat értékének felismerésére való nevelés, hisz a keresztény egzisztencia mértéke mindig a szolqálat vállalása marad. A nem hívőkkel folytatott párbeszédben pedig éppen ennek a szolgálatnak van meg az az „előnye”, hogy a diakonia karitatív értékeit még a nem hivő sem tagadhatja, s ez a tanúságtétel hatásosabb szó minden másnál. A szolgálat a kereszténység egyik legértékesebb kincse, mégha olykor „naivnak” tűnnék is, hiszen az egyház Jézus mintájára éppen ennek a naivságnak „diszkrét elrejtettségében” éli mindennapi életét (J. Ratzinger— K. Lehmann, Mit der Kirche leben, Freiburg—Basel—Wien 1978, 72). 252
