Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 1. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE NEMES NAGY ÁGNESSEL - Széll Margit: A létkérdések és a vers

tetni valakire, mert — mint írja — „...a torzó is, a hiány is egy teljesebb világról ad hírt, életünk nem tudott vagy nem eléggé átélt szélességéről."

Kérdéseiből azt a részt ragadnám ki, amely a szakrali tás és a költészet (művészet) kapcsolatát érinti. Régi gondolat az, hogy a művészet valamiféle laikus vallás, A magam részéről ezt úgy fogalmaznám, hogy minden igazi művészetben ott van a szak- ralitás eleme, a „magas”-é, valamilyen boldogító borzongásé, amit közelebbről megnevezni nem tudunk. Ez a szárnysuhogás a költészetben, talán ez a legfontosabb. Érzékelte már az antikvitás is a „numen” jelenlétét, nem hiába csináltak belőle szállóigét, a „numen adest”-et. És ha már az antikvitásnál tartunk, hadd elevenítsem föl egyik iskolai emlékemet, amely olyannyira elsüllyedt a görög—latintól távolodó, későbbi nemzedék tudatában, hogy meglepetésként hat, még engem is meglep, ahogy váratlanul néha eszembe jut. Vergilius IV. eclogájára gondolok, arra a híresre, amelyről sokáig tartották és tartják ma is, hogy a kereszténység jóslatos megérzése. És ott van benne a leghíresebb sor:

„Isteni, drága gyerek, Jupiter méltó magzatja!”

— mondja Lakatos István szép fordítása. Hogy ki ez a drága gyerek, arról könyvtárak szólnak. Augusztus volna? Ez esetben a verssor politikai bók, csöppet sem idegen a római aranykor költőitől. Vagy a béke? A Pax Romana Augustus legszebb műve a birodalomban, pedig volt neki egynéhány. Vagy valaki-valami más? Egy titokzatos, isteni gyermekalak? A római Ara Coeli templomban ott van a latin oltár, amit az „ismeretlen istennek” emeltek.

Ügy érzem, ilyen ismeretlen istennek emelt oltár ez a verssor is, és hogy mennyire oltár, azt egy vers I á b mondja el nekünk. A sor végén található ez a spondeus, a spondaikus hexameter jegye. Spondeussal zárni a hexametert nonsense, elvi képtelenség, a hexameter alapszabályait megtipró. Oda csak daktilust szabad és kell tenni. Kivéve... kivéve a legeslegritkább eseteket. Ha a költő valami rendkívül lényeges, beláthatatlanul fontos, emberi mértéket meghaladó dolgot akar ábrázolni a vastörvény megtörésével. Jól igyekezzék az a latin poéta, aki használni meri ezt a költői eszközt, mert a legsúlyosabb kritikának — mit kritikának, megvetésnek —■ teszi ki magát, ha pazarolni merészeli a spondaikus hexametereit. A spondaikus sorvég szentségtörés e formában, — és ugyanakkor valamiféle szentség is, annak a jele, a „sacer" szó kettős értelmében. És mi az, amivel ábrázolja, amivel kitölti ezt a világtörténetileg fontos helyet Vergilius, az én kedves poétám? Az „in- crementum" szóval, ami nemcsak egyszerűen csírát, sarjadékot jelent, hanem a szótő erejénél fogva „növekedést" is:

„Cara deum suboles, magnum lovis incrementum!”

Nekem a spondaikus hexameter itt, ezen a helyen, a negyedik eclogában, méghozzá a „növekedés” szóval ábrázolva, köteteket mond el az aranykori latinitás ma már kevéssé méltatott, vallási oldaláról, egyáltalán: ember és hit, szakrali tás és költészet nagyon nehezen megfogalmazható, de döntő összefüggéséről. Egy versláb, egy spondeus, az adott helyen, mint világtörténelmi tény — Krisztus születésének körülbelüli idejében — egy római költő szájából: a költészet titokzatos mélyáramainak bámulatos jelző bójája.

Azt akarom ezzel mondani, hogy a versnek akár legkisebb része, mégcsak nem is értelmes, szót adó része, formai tényezője is, jele, szignuma, kódja lehet nagyonis messzeható jelentéseknek. Azonkívül azt mondanám, hogy nemcsak a versnek, hanem az emberi életnek akármilyen — látszatra kicsi — mozzanata is jellé válhat, mely túlmutat önmagán. Ha vers és szakralitás szoros kapcsolatáról beszélek, ezt úgy is értem, hogy a vers előzménye és szülője: az emberi lét és psziché tele van szakrálisnak nevezhető élményekkel. Az öröm, a gyász, a szerelem, a kétségbeesés, a turista tekintete, amint szétnéz a hegytetőn, az éhező első falatja, mind-mind tartalmazhatja a megrendülésnek azt a profán tapasztalatát, amit mégis leginkább laikus szentségnek, természetes szentségnek nevezhetünk.

Persze — hadd legyek elfogult saját mesterségem iránt — a költészetben mindez fölerősödik. A versen valaminek át kell repülnie. Az a vers, amelyen nem repül át — nem, nem egy albatrosz, — csak egy vedlett, molyos, kicsit tetves nagyvárosi gerle, az nem tud létrejönni, Hogy aztán a művészet szakralitása azanos-e a valláséval, arra nehezen tudnék válaszolni. Inkább úgy érzem, hogy rokonok,, és az élet más, nagy értéktudattal átitatott jelenségeivel együtt egy közös ősforrásra utalnak, oz emberi psziché nehezen megfogalmazható, de égető szükségleteire. Az embert átható, mozgató céltudat például hatalmas dolog, a filozófia alapkérdései közül való, de mellesleg egy konnektort sem lehet

21