Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - KÖRKÉP - Fülöp Béla: Isten lelkének jelenléte
legyetek. Aki beszél, az Isten szavait közvetítse. Ha valaki szolgál, azzal az erővel szolgáljon, amelyet az Isten ad neki, hogy így minden az Isten dicsőségére váljék. Jézus Krisztus által..." (4,10—11). Bár a rendkívüli és a rendes karizmákat az egyesek kapják, mégis a közösségen belül kapják és a közösség javára. Fontosak az egyházi közösség számára is. Szent Pál egyenesen buzdít elnyerésükre: „Igyekezzetek a lelki adományokat is elnyerni" (iKor 14,1). „Törekedjetek prófétálásra és ne akadályozzátok meg az elragadtatás nyelvén szólást" (u. o. 39). Erre vonatkozik a Tesszaloniki levélben is a figyelmeztetés: „A lelket ki ne oltsátok; és a prófétai beszédet ne vessétek meg” (5,19—20). Óvja a közösséget, nehogy ellenálljon a Szentlélek indításainak, melyeket a karizmatikusok közvetítésével nyújt az egyháznak, mert rajtuk keresztül a megmerevedéstől óvja, lelkesíti, új feladatokra lendíti. „De minden illő módon és rendben menjen végbe” (1Kor 14,40). Legtöbb gondot az elragadtatott beszéd okozta, mert aki idegen nyelven szólt, az ugyan lehetett „a hitetlenek számára csodajel" (22), de ha a közösség nem értette, hogy mit mond, vagy mit imádkozik, akkor nem merített belőle hasznot: „nem épül rajta”. „A közösségben inkább szólok öt érthető szót, azért, hogy másokat tanítsak, mint tízezer szót az elragadtatás nyelvén” (19). Pál előírta azt is, hogy ne egyszerre, hanem sorjában szólaljanak meg, és „valaki magyarázza meg” (13). „Ha nem akadna magyarázó, hallgassanak az ösz- szejövetelen” (28). De ez csak a közösség előtti elragadtatott beszédre vonatkozott, mert mindjárt hozzáfűzte: „beszéljenek maguknak és az Istennek” (28). Nem fojtotta el őket, csak az érthetőség határai közé szorította a közösség előtti megnyilvánulásukat. Ugyanígy a prófétai megnyilatkozások számára is az egymásutániság rendjét írta elő, és azt, hogy a beszélőt a többiek bírálják meg (29). Már az ószövetségi próféták között is nagy problémát jelentett, hogy ki az igazi próféta, kin keresztül szól valóban az Isten, — és kik a hamis próféták. Gondoljunk csak Jeremiás küszködéseire. Az első keresztény közösségek is féltek a hamis próféták befurakodásától. A Didakhé ezért külön fejezetet szentel a próféták megkülönböztetésének módjára (XI): „Ha érkezik hozzátok valaki és tanítja mindazt, amiről fentebb szó volt, azt fogadjátok be! Ha viszont felforgatja azt, és mást tanít, hogy bomlasszon, ne hallgassatok rá! Ha ellenben azért tanít, hogy bennetek az Úr ismeretét és igazságosságát gyarapítsa, úgy fogadjátok, mint magát az Urat! Az apostolokkal és prófétákkal az evangélium rendelkezésének megfelelően járjatok el. Minden apostolt, aki hozzátok érkezik, úgy fogadjátok, mint az Urat magát! De egy napnál tovább ne maradjon! Ha esetleg szükséges, maradjon még egy napot; ha azonban már három napig marad, akkor hamis próféta. Amikor az apostol elmegy tőletek, ne vigyen magával mást, csak kenyeret addigra, amíg szállást talál. Ha pénzt kérne, hamis próféta. Ne tegyetek próbára egyetlen olyan prófétát sem, aki a Lélekben szól, és meg ne ítéljétek! Minden bűn megbocsájtatik ugyanis, de erre nincsen bocsánat. Ezzel szemben, nem mindenki próféta, aki Lélekben szól, csak akkor, ha erkölcsei ugyanazok, mint az Úré. Az erkölcsökről lehet felismerni a prófétát és a hamis prófétát. Próféta továbbá mindaz, aki a Lélekben asztalt készít, de nem maga eszik róla, ellenkező esetben hamis próféta. Azok, akik az igazságot tanítják, mind próféták, de ha nem cselekszik azt, amit tanítanak, hamis próféták. Minden igaz, kipróbált próféta az egyház kozmikus misztériumának javára cselekszik, de mert nem tanítja, hogy azt kell tenni, amit ő tesz, azért még meg ne ítéljétek! Istennél van ítélete. így tettek a régi próféták is. Amelyik viszont elragadtatásban szólna így: pénzt adj nekem, vagy más valamit, arra ne hallgassatok! Ha ellenben más rászorulók miatt kérne, hogy adjatok, akkor senki ne ítélje meg őt!” Ebből a fejezetből világosan látszik az első keresztények magatartása a karizmatikusokkal kapcsolatban. A legfontosabb^ ismérv volt, hogy a próféta ne térjen el a hitalapoktól. „Ha valaki más evangéliumot hirdetne nektek, mint amit tőlünk hallottatok, átkozott legyen!” (Gál 1,9). Antióchiai Szent Ignác is azt mondja: „Idegen tanokkal meg ne tévesszenek titeket” (Magn. Vili. 1.). Ha a próféta a hitet gyarapítja és az Úr ismeretét erősíti, akkor igaz próféta és érdemes meghallgatni, de ha új, a hitletéteményt felforgató tanokkal jön, akkor el kell utasítani. A másik ismertető jegy az erkölcsi tisztaság. „Ha a Lélek szerint élünk, viselkedjünk is a Léleknek megfelelően" (Gál 5,25). Ha önzetlenül viselkedik, ha nem akar a közösség terhére lenni, akkor igaz próféta. Hermas Pastora is ezt tartja fontosnak: „Cselekedetei és az élete alapján tedd próbára mindazt a prófétát, aki a Lélek hordozójának tartja magáti Te pedig annak a Léleknek higgyél, aki Istentől jött, akinek van ereje. A földies és üres léleknek semmit se higgyél el, mert az ilyenben nincs erő, az ördögtől származik ez" (43,16—17). A harmadik és legbiztosabb ismertető jegy, hogy az „egyház kozmikus misztériumának javára cselekszik”. Ha a közösséget lelkesíti, javítja, egységét kovácsolja, szellemi javakban gazdagítja, akkor Isten Lelkét hordozza a próféta, de ha zavart, egyenetlenséget, széthúzást, vezetők 237
