Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - KÖRKÉP - Kiss László: A keresztény kultusz szíve: az eukarisztia
Következik ebbői, hogy Jézus szenvedését és halálát sem szabad a szeretet egységéből kiszakítva szemlélnünk. A szenvedés és halál magában véve pusztító erők. Nem segítik elő sem az egyéni, sem a közösségi életet. Sőt, a szenvedő ember úgy érzi, hogy elszakadt a közösségtől. Különösen pedig azoktól válik el, akik szenvedésének előidézői. A kereszten haldokló Jézus imája milyen hősies szeretetből fakadt: „Atyám, bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek” (Lk 23,34). A közeledő halál elő- érzete pedig megkísérti az embert, hogy Isten ellen lázadjon, zúgolódjék. A halál végső próbára teszi Isten és emberek iránti szeretetünket. „Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engem?” — panaszkodik a keresztfán végső gyötrelmében haldokló Jézus (Mt 27,46: vö. Zsolt 22,2). A szenvedés és a halál szöges ellentétben vannak az áldozattal és csak úgy lehetnek az áldozat alkotó részei, ha a szenvedő, haldokló embert átjárja Isten szeretete és az isteni tevékenység visszaadja értelmüket és értéküket, Krisztus keresztáldozatában is ez történt. A keresztre feszített Jézus testi gyötrődései és lelki kínjai a végsőkig fokozódtak. Jézus Krisztus határtalan nagylelkűséggel vállalta mindezt az emberek Isten iránti és egymás közti kiengesztelődésének szolgálatában. Keresztáldozatának értelme és értéke nem az elszenvedett testi-lelki gyötrelmekben és halálban rejlik, hanem a bűn és erőszak fölött diadalmaskodó isteni Szeretetben! Krisztus áldozata a keresztény kultuszban Krisztus áldozatának ilyen értelmezésével a keresztény kultusz is új megvilágításba kerül. A Zsidóknak írt levél szerzője nem tagadja ugyan a régi áldozatok kultikus, külsőtisztulási értékét, de azt állítja, hogy Krisztus áldozatával a kultuszban is döntő fordulat történt. A kereszténységben a „szentséget” nem annyira a profán világtól való „elkülönítésben” és elkülönülésben látjuk, mint inkább az Istentől adott belső megszentelődés- ben. Úgy is mondhatjuk, hogy a kereszténységben „nem a kultusz szenteli meg az embert, hanem az ember szenteli meg a kultuszt”, — hiszen „a szombat van az emberért és nem az ember a szombatért. Az Emberfia ura a szombatnak is" (Mk 2,27). Jézus is hivatkozott arra, hogy jó gyümölcsöt csak jó fa teremhet (vö. Mt 7,18). A belső, lelki megszentelődés a keresztény kultuszba beleviszi Krisztus áldozatának két, lényegesen jellemző vonását: az engedelmes tanulékonyságot Istentől, és a szolidaritásvállalást az emberekkel. Jézus Krisztus azért jött hogy teljesítse Isten akaratát (vö. Zsid 10,7—9), „E szerint az akarat szerint Jézus Krisztus testének feláldozásával egyszer s mindenkorra megszen- telődünk” (10,10). A levél írója a továbbiak folyamán arra buzdítja Krisztus híveit, hogy tegyék meg Isten akaratát (vö. 10,36), a bűn terhétől megszabadulva és Krisztus példája nyomán kitartással fussák végig az előttük lévő pályát (12,1), vegyék fel a bűn elleni küzdelmet (12,4) és készségesen teljesítsék annak akaratát, aki Jézus Krisztus által munkálja bennük azt, ami kedves előtte (vö, 13,21). Jézus Krisztus lesz a keresztény kultusz középpontja és közvetítője: Általa „mutassuk be szüntelenül a dicséret áldozatát: az őt megvalló ajkak gyümölcsét. A jótékonyságról és az adakozásról ne feledkezzetek meg, mert az ilyen áldozat kedves Isten előtt” (13,15k). így a vallásos kultusz nem lesz többé bizonyos, csak külsőséges szertartások végzése, hanem az egész emberi élet Istennek való átadása és erőforrása Krisztus áldozatában. Amint Krisztus is egész életét i m á- jával tette áldozattá, a Krisztust követő ember élethivatása is hasonló: önmagunkat, egész életünket, munkáinkat, örömeinket és szenvedéseinket áldozatul mutatjuk be Istennek Jézus áldozatába kapcsolódva, hogy embertársaink testi-lelki javát szolgáló küldetést nyerjünk Tőle. A keresztény, áldozati kultusz az egész emberi életet átformálja Isten szeretetével. Óvakodjunk ezért különösen két túlzástól. Kerüljük el az emberi élettől elszakító öncélú, vallásos gyakorlatokat: másrészt a vallás teljes lényegét ne kizárólag csak az embertárs szolgálatában lássuk! Ne tekintsük fölöslegesnek és értelmetlennek az Istenhez intézett imát, hálaadást, kérést, engesztelést. Mind az Isten, mind pedig embertársaink felé építendő kapcsolatunkhoz szükségünk van Krisztusra, a papra, hiszen „Krisztus véréért megvan a reményünk, hogy beléphessünk a szentélybe” (Zsid 10,19). Ezt az élethez vezető utat „saját testén keresztül nyitotta meg nekünk” (10,20) Ő, „akit Főpapként Isten rendelt népe fölé” (10,21). A keresztény kultusz szíve: az eukarisztia A keresztények Krisztusnak, a főpapnak közvetítésével mutatják be életüket Istennek tetsző, kedves áldozat gyanánt. Krisztus áldozatának egyik gyümölcse ez is, hogy ez az áldozatbemutatási lehetőség állandóan nyitva van előttünk, Az eukarisztia Krisztus köz234
