Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 4. szám - A TEOLÓGIA BESZÉLGETÉSE DR. MAGYAR IMRE ORVOSPROFESSZORRAL - Széll Margit: Élet az igazság, a jóság és a szépség jegyében

legétől és kívánatos harmóniájától, az elvált szülők gyermekének nevelése legtöbbször megoldatlan.

Magam nem vagyok a „nevelés" híve, nem szeretem azokat a szülőket, akik gyermeküket „nevelik". Az ideális szülő — véleményem szerint — az élet minden pillanatában úgy viselkedik, hogy példaképe lehessen a gyermeknek, és ha a szülők viszonya háborítatlan, az otthont a megértés, a szeretet levegője és az egymást becsülés hangulata tölti el, akkor a gyermek megfelelő fejlődése is biztosítva van. Azt hiszem, hogy a gyermek vagy gyermekek megfelelő lelki és erkölcsi fejlődésének legfőbb feltétele az, hogy a család tagjai mindig tekintettel legyenek egymásra, megértsék, tiszteljék és becsüljék egymást. Ez a nagyobb családokra is vonatkozik. A nagyszülők lenézése és kigúnyolása — noha a nagyszülők segítségére ma talán nagyobb szükség van, mint bármikor volt a múltban — számos családban előfordul. Az unokatestvérek viszonya is testvéri legyen. A bölcs és tudós, vagy esetleg csak egyszerű, de jólelkű és szerető nagynénik vagy nagybácsik értéke ugyancsak igen nagy a gyermek fejlődésében.

— Később behatolt a családiába a gonosz pusztítása, az ártatlanok tömeghalála. Csak közvetlen hozzátartozói közül 19 áldozatot említ. — Hogyan tudott mindezek után segíteni mások szenvedésén? — Nem fásult el! Mindvégig megőrizte optimizmusát? Mi adta mindehhez a lelki erőt?

Az emberi természet a legsúlyosabb lelki gyötrelmeket is kiheveri, elpusztulni csak az életet lehetetlenné tevő testi sérülésekben lehet. A kibírhatatlan lelki fájdalom, az elviselhetetlen lelki szenvedés leginkább csak frázis, kifejezési forma. A legszörnyűbb lelki csapások nyomán keletkező lelkiállapot is enyhül az idők folyamán. Az élet lehetetlen körülmények között is tovább folyik. Ugyanakkor azonban az élet véges, és már a születésünkkor biztosan tudjuk, hogy meghalunk. Ha az emberiség ismert történetének csak tízezer esztendejét vesszük tudomásul az évmilliók helyett, egyetlen ember hetven- vagy nyolcvanéves élete semmiségnek tűnik, tiszavirágéletnek. Ennek a valóban néhány percnek túlzott jelentőséget tulajdonítunk. Ezt a rövid időt természetesen az öntudatos ember mégis igyekszik úgy végigélni, hogy életének valami emléke fennmaradjon; a többi ember érdekében véghezvitt cselekedet, az emberiséq jólétének javítása, valamilyen eszme vagy mű vagy hang, vagy ha semmi más, néhány utód. Véleményem szerint a rövid életet cselekvéssel, munkával, alkotással kell kitölteni. Amit elviselhetetlennek érzek az a cselekvés, a munka, az alkotás akadályoztatása. Minden más csapás túlélhető, de a munka akadályozása csak akkor viselhető el, ha tudjuk, hogy csak átmeneti. Ezt pedig mindig remélni lehet. Azt hiszem, hogy az erő a sorscsapásokkal sújtott élet folytatásához, reménykedés abban, hogy az életet érdemes lesz egyszer folytatni. Ez a remény éltetett engem is csapásoktól sújtva, üldöztetve, elnyomva, a munkában akadályoztatva. Azt tapasztaltam, hogy az emberiséget ért legsúlyosabb csapások, katasztrófák, háborúk, Dzsingisz kán, Napóleon, Hitler, a paranoiások nagy sora, eqy pillanatban hirtelen, vagy néha hosszú idő után lassan megszűnik. Erre olykor hosszú ideig kell várni de sohasem reménytelenül. Azt mondhatnám, hogy reménykedem valamilyen „isteni igazságában és biztosan tudom, hogy az mindig elkövetkezik.

— Professzor úr egyházi iskolába járt és vallásában is jó nevelést kapott. Műveltségét nagyrészt a Biblia alapozta meg. Milyen segítséget adhat a Biblia a mai embernek?

Egyházi iskolába jártam és visszamenőleg meg merem állapítani, hogy az egyházi iskolák általában magasabb nívójúak voltak, mint a nem egyházi iskolák. Ennek — azt gondolom — nem annyira a vallási nevelés volt a fő oka, hanem a pedagógusok jobb kiválasztása és ambíciójuk, emberségük. A vallásos nevelés sajnos nem fogott rajtam. Isten megfoghatatlan volt számomra. A világban zajló, számomra teljességgel megokolatlan szörnyűségek és gaztettek valamilyen istenfogalommal nem voltak összeegyeztethetők. Négyéves voltam, amikor a viláqháború kitört. A sebesülteket, az idegsokkosokat, a koldusokat, a nyomorúságot, a koplalást már kiskoromban sem tudtam összeegyeztetni a „jóisten” fogalommal. Később, megismerve a történelem eseményeit, az ókor tömeqmészárlásait. Róma császárait és pusztulását, a középkort, a pestisjárványokat, a tatárjárást, az inkvizíciót a máglyahalált, a pogromokat, a földrengéseket, árvizeket és járványokat, a nyomorékokat, az elmebetegeket, nem voltam képes hinni valamilyen általános gondviselés vagy irányító akarat létezésében. Hitetlenségemre a koronát a hitlerizmus szörnyűségei, csecsemők és gyermekek ezreinek kivégzése, Auschwitz és Maidanek, az orosz és német milliók pusztulása, a krematóriumok működése tette fel.

Amit azonban a Zsidó Gimnázium számomra nyújtott — a kitűnő pedagógián, az emberséges és jóságos szellemen kívül —, az a Biblia volt, amelynek Ótestamentumát eredeti, héber nyelven ismerhettem meg. Mindig vallottam és ma is vallom, hogy a Biblia a ma217