Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Bozóky Éva: Példaképünk, testvérünk, kortársunk: Árpádházi Szent Erzsébet
Katona József Bánk bán-ja nyomán általános nemzeti antipátiával viseltetünk Gertrúd- dal szemben, feledvén, hogy a dráma: irodalom. Való azonban, hogy Gertrúd nem volt „szeretett királyné". Pazarlása, uralomvágya, rokonainak magas állásokba juttatása népszerűtlenné tette. Pedig a rokonok pártfogolása mindenkor honos volt a Duna-tájon, a protekciót nem a meráni királyné találta ki, és bármilyen volt is személye, a kortársak jó anyának mondták. Annál nehezebb lehetett a kislánynak elszakadnia tőle, bár ezáltal megmenekült a legrosszabbtól, nem lett kénytelen tanúja anyja halálának, mint bátyja, a későbbi IV. Béla. A korabeli királyi családok politikai meggondolásokból házasították gyermekeiket, s ha már ezt tették, jó pszichológiai érzékkel ellensúlyozták is a helyzetet: együtt nevelték a jegyeseket kicsi koruktól fogva. Eltérő szokásrenddel, különféle gyermekkori emlékekkel, más anyanyelvvel, honvággyal súlyosbítva elviselhetetlen lett volna az ilyen házasság. így még szerelem is lehetett belőle. Az anyós sem anyós volt csupán, hanem nevelőanya, egyazon várban élve a jövevény ara beleszokott az új családba. A kis Erzsébetet négyéves korában jegyezték el a thüringiai őrgrófság örökösével, s a házasság előnytelennek látszana, ha nem tudnánk, hogy Ihüringia ura egyben Szászország, Hessen, Ausztria és Csehország egy-egy részének is uralkodója volt, a legnagyobb német fejedelemségek egyikéé tehát, s a császár unokaöccse. Még így is megtiszteltetés számba ment, hogy a nagyhatalmi státuszi Magyarország királya odaadta a lányát. (Bár Tiborc panaszában nem kételkedhetünk, Magyarország mégis Kánaánnak számított ebben az időben, s Európa népei közül egyik sem táplálkozott olyan jól, mint a magyar.) A leányka aiany-ezüst hozományát oly hosszú kocsioszlop szállította, hogy a korabeli krónikás szerint: „akkora tömeg drágaságot és ékszert nem láttak Thüringia földjén még soha ..," Nem igaz tehát, hogy ő később új családja vagyonát pazarolta. Tellett a magáéból. Az sem igaz, hogy a thüringiai család fukar lett volna, vagy legalábbis takarékos, józan, ku- porgató. Korántsem. Vannak klisék a köztudatban, melyek legendák nyomán alakulnak ki, s tartósak, noha hamisak. Szép történet a rózsacsoda, csak éppen: legenda. (Mely szerint Erzsébet kenyeret vitt az éhezőknek, s összetalálkozván férjével, annak kérdésére, hogy mit rejt palástja alatt, azt felelte: rózsákat. S a kenyerek rózsákká változtak.) Nem igaz, mert Erzsébet oly mélységesen szerette férjét, hogy soha, a legkisebb dologban sem csapta be, nem is kellett, Lajos bőkezű, nagyvonalú uralkodó volt; de nem igaz azért sem. mert Erzsébet ekkor még nem kötényre való kenyérszállítmánnyal ment szegényei közé, hanem szekerekkel. Kivált az 1225—26-os nagy éhínség idején, amikor nemcsak Thüringia lakóit menti meg, de a „birodalom minden koldusát" összegyűjti, s abban az évben naponta 900 ember rendszeres étkeztetéséről gondoskodik a Wartburg lejtőjén és Eisenachban alapított kórházaiban és a körülöttük kialakult táborban. Ez idő tájt alapított a kissé távolabb fekvő Gothá- ban is kórházat. Ezt a tömegélelmezést már valóban rossz szemmel nézi a sógora, Heinrich Raspe, aggodalmát osztja az anyagrófnő, Zsófia is, aki valaha hosszú éjszakákat virrasztott át a kislány mellett, míg az bele nem szokott az új környezetbe, és aki férje halála után rögtön kolostorba is vonult, ám eleinte gyakorta hazalátogatott, és megriadt a Wartburg alatt talált koldushadtól. Zsófia félt, s ezen nem kell csodálkoznunk, hiszen már épp eleget aggódott életében az őrgrófság vagyoni helyzete miatt. A fejedelemség korántsem volt gazdag. Mindenütt erdőborította hegyek, amerre a szem ellát, a táj gyönyörű, de a termőföld kevés. Vasat ugyan ad a bánya, de a wartburgi udvar Lajos apjanak, Hermannak idején a dalnokok vidám fészke; itt pengette lantját Wolfram von Eschenbach, s a híres Tannhäuser; bohém udvar volt ez, örökösen a tönk szélén álló, egyéb sem hiányzott itt már, csak egy irgalmas szívű fejedelemasszony... Amikor Erzsébet vőlegénye, az ifjabb Hermann gróf is meghal, a család fontolóra veszi, ne küldje-e haza apjához az özvegy menyasszonyt? Másként könnyelmű ugyan, mint volt az apósa, de a vagyoni helyzet szempontjából nem mindegy, ki mire költ. Csakhogy a soron következő örökös, Lajos ragaszkodik hozzá. A testvérként nevelkedő két gyermek között legendás, mélységes szerelem bontakozott ki az évek során. A Lajos életét megörökítő krónikás írja: „Walter von Vargila lovag megkérdezte Lajostól: — Fejedelmem, házastársadul akarod-e megtartani a magyar király leányát vagy azt kívánod-e, hogy visszatérjen hazájába?” „Erre Lajos rámutat az Inselbergre és így szól: — Látod-e lovag azt a hegyet előttünk? Ha az a hegy rőt aranyból lenne, annál is többet érne nekem az én kedves Erzsébetem ... Ű nagyon-nagyon drága nekem, és számomra nincs nála drágább az egész földkerekségen.” 14 éves a leányka, „kedves bátyjának” felesége lesz, s adatik neki hat boldog eszten212
