Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A kultusz az imádság legmagasabb formája
At igehirdető szónak megvan az ereje arra, hogy megalapozza a közösséget, és ha már létezik, megújítsa azt, és ebben a megújulásban újból érezhetővé tegye az alapot, ami a közösség nyilvánosságát hordozza és alakítja. Ahol valakinek valami különleges mondanivalója van, ott összejönnek az emberek, és kialakul a közösség. De fordítva is: a közösség megalapozza és hordozza az igehirdetőt és igehirdetését. Együttlétük nyilvánossága vagy lehetséges megvalósulása hordozza, mozgatja és teszi lehetővé az igehirdető szót, ami ugyanakkor ennek a nyilvánosságnak o megalapozója. A közösségi imádság A kultikus történésben az igehirdető szónak a közösségi imádság felel meg. Az igehirdetésben egy ember beszél Isten nevében o közösséghez. A közösségi imádságban a közösség szól Istenhez. A kettő szorosan egymáshoz tartozik, mint kérdés és felelet, mint dialogikus történés. A kultusz elkülönítő jellege miatt csak egymás után vizsgálhatók. Ezért most figyelmünket a másik oldal, a közösségi imádság felé fordítjuk. A közösségi imádságban az egész közösség imádkozik, ezért az nyilvános történés. Az imádságban mindenki mindenkiért és minden egyes minden egyesért imádkozik. Ez élő kommunikációt, megvalósult szolidaritást tételez föl a résztvevők között. Az egyes ember nyelvileg olyan dolgok megvalósítására is képes, ami a közösség nyelvének lehetetlen. De a közösség nyelve mindenkit emlékeztet arra, hogy tekintettel kell lennie a másikra, figyelembe kell vennie a másik képességeit és lehetőségeit. Itt mindenkiről fel lehet tételezni valamit, amire ő egyedül nem gondolna. A „mi", mint a közösségi imádság szubjektuma vagy a „minket”, mint tárgy csak így lesz képes a felelősségre. Különösen jellemző a közösségi imádságra annak helye a kultikus történés kontextusában. Már utaltunk arra, hogy a közösségi imádság a dialógus egységében összetartozik az igehirdetéssel. Ezen túl a közösségi imádság az igehirdetéssel együtt beletartozik a kultikus történés egészébe. Ennek az egésznek még más összetevői is vannak, de minden elemnek bele kell illeszkednie az egészbe és nem szabad szétrombolnia az egységet. Még egy olyan fontos összetevőnek is, mint a közösségi imádság, tekintettel kell lennie az egészre. Nem emelhető ki ebből az összefüggésből, nem izolálható és nem fejlődhet a saját törvényei szerint. Ellenkező esetben a kultusz könnyen egymáshoz nem tartozó részek laza gyűjteményévé válik. Ez a meggondolás egyrészt szabályozza a közösségi imádság nyelvét, és megőrzi azoktól a túlzásoktól, amelyeknek a személyes imádságban értelme lehet. Másrészt az imádságot a kultikus történés egészére irányítja, mint ahogy ez az igehirdetésben és a kultusz más elemeiben is kifejezésre jut. A kultusz egész értelme csak a széttagolt elemek egységének élő összefüggésében jelenhet meg. A kultusz communio: Isten élő közössége az emberrel, az ember közössége Istennel, és benne az emberek közössége egymással. Tüskés Gábor A Nagyszombat újból rámutat keresztény vallásosságunk egyik oldalára, amely az idők folyamán talán túlságosan elhomályosult tudatunkban. Ha ma imádkozva a feszületre tekintünk, többnyire csakis az Úr történelmi szenvedése jut eszünkbe. De a kereszt tisztelete nem onnan ered. A keresztények Kelet felé fordulva imádkoztak, mivel azt a reményüket fejezték ki, hogy Krisztus az igazi Nap, fel fog kelni a történelem fölött. Ez tehát jele volt az Úr második eljövetelébe vetett hitüknek ... De kereszténységünk nemcsak a múlt vallása, hanem a jövőé is, mert Krisztus nemcsak a Megfeszített és Feltámadott, hanem az Eljövendő is. Joseph Ratzinger 19
