Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Az egyház missziós küldetése
A humanista ateizmus ember-szolgálata értékes és megbecsült feladatokra vállalkozhat. A küldött, azaz missziós tudatból vállalt, az Isten felé nyitott, az eszkatologikus távlatok felé kitárt munka számára azonban mellékes, hogy mennyi evilági értékelést, megbecsülést kap, Sohasem dicsérő oklevélért, evilági elismerésért, pénzért, vagy bárminemű földi jóért vállalja küldetését, hanem szeretetből, hogy valóban elérkezzék az „Ö országa". Egy önmaga körül, saját gondolatai, tervei, tettei körül sürgő-forgó egyház — nem válnék soha missziós egyházzá. Jézusnak az emberekhez szóló küldetése, feléjük fordulása eszkatologikus jel. Az egyház missziójának végzése során a szervezés, a hivatali munka, az apparátus működése — minden sajátos jelentősége mellett — másod- meg harmadrendű feladat. Semmiféle organizáció és hivatalnoki serénykedés önmagában nem képes elérni az emberszíveket. A szeretetet nem lehet megszervezni, bár olykor a szeretet képes arra is, hogy ügyesen szervezzen. A prófétai küldetés, Isten küldése nem szorítható bele semmiféle szisztémába. A missziós egyház soha nem teheti fel jó lelkiismerettel a kérdést: vajon megéri-e? A prófétai küldetés — ahogyan erre a szentírási események is gyakran rávilágítanak — általában értelmetlennek, olykor félelmetesen értelmetlennek tűnik. A liturgikus teret az újabb időkben újra fölfedeztük és alakítgattuk. A küldetés és szolgálat tere, illetőleg területei — minden szép válla,kozás mellett is — jobbára fel nem tártak, még árnyékban vannak. Az egyház mai teológiai vitái során, melyek a nagy nyilvánosságot is érdeklik és a fiatalokat mintegy belülről mozgatják, a központi téma, a témák témája maga Jézus Krisztus. „Az egyházat mintegy átfogja, átöleli a megváltás misztériuma, ez élete küldetésének alapprincípiuma. Isten Fia megtestesülésével bizonyos mértékig minden emberrel egyesült, emberi kézzel dolgozott, emoeri szellemmel gondolkodott, emberi akarattal cselekedett, emberi szívvel szeretett, — Ű, Jézus, az emberek megváltója (Red. Horn. 78. vö. GS. 22.). Ez a megállapítás természetesen még nem jelenti azt, hogy az a társadalom, az a környezet, melyben élünk, nyitott kapukkal várja, sőt alig várja, hogy megismertessük vele Krisztust és evangéliumát, hogy az mindenkinél készséges és kitárt szívre talál. Sőt, a tapasztalat általában ennek ellenkezőjét bizonyítja. Nemcsak elutasításra találunk (az elutasítók olykor odafigyelve ellenkeznek), hanem közönyre, sőt lenéző mosolyra is. Oly mosolyra, amilyennel Pálhoz szóltak az areopágoszi beszéd után: No, erről majd még máskor is meghallgatunk (vö. ApCsel 17,32). II. János Pál is látja, érzi ezt, amikor írja: ,,Ha megbízatásunk manapság nagyobb ellenállásra talál, mint más időkben, ez csak azt igazolja, hogy küldetésünk napjainkban még sürgetőbb és — az ellenkezés ellenére —• többet követel tőlünk, mint valaha. Közvetve az isteni üdvrendnek azzal a titkával állunk itt szemben, mely a megváltást és a kegyelmet a kereszttel kapcsolta össze" (Red. Horn. 11.). Mindezen megfontolás egyre jobban rámutathat, hogy helyzetünk valóban missziós szituáció. Az egyház missziós munkájának történetében aligha akadt egyetlen oly korszak és helyzet, amikor a keresztény üzenetet minden ellenkezés nélkül, szinte tárt karokkal várták és fogadták volna el. Az ősi elv több-kevesebb keménységgel mindig realitás marad: Sanguis martyrum — semen christianorum. — a tanúknak, a küldötteknek vére, vagy legalábbis véres verítéke, küszködése, a születő új kereszténységnek, az evangéliumot szívükbe fogadóknak életet ébresztő magva, táptalaja. A keresztnek ezerfajta megtapasztalása a missziós szituáció velejárója. Az egyház tanúságtevő küldötteinek, papoknak és világi hívőknek egyaránt számos testi-lelki szenvedése, kereszthordozása a megváltás titkában, Krisztus keresztjében nyeri végső, illetőleg egyetlen feloldását és értelmét. Hogyan éljük meg hivő gyakorlatunkban a missziós szituációt? Mindenekelőtt úgy, hogy az éppen adott órát. az adott élethelyzetet, mint Kairoszt, mint az üdvösség számunkra adott óráját, mint Isten fölhívását és küldésének helyét, idejét, módozatait fogadjuk el. Nézzünk szembe önmagunkkal: ezt tesszük-e, vagy hely- zetünket-sorsunkat úgy realizáljuk, mint pillanatnyi átmeneti rosszat, — melyet akarva- nem akarva csak eltűrünk. Vajon nem a jóllakott tanítványok helyzetében éreztük és érezzük-e olykor magunkat? (Vö. csodálatos kenyérszaporítás Mk 6,45—52) De tudjuk azt is. hogy Jézus — miután jóllakva elküldte a tömeget, amely királlyá akarta tenni — tanítványainak kisebb csoportjával, apostolaival, „küldötteivel" csónakba szállt. Amikor' tovább arról olvasunk, hogy a jóllakott apostoloknak izzadniuk, dolgozniuk kell, mert ellenszelük van, nemcsak meteorológiai híradást hallunk; sokkal inkább a tanítványok
