Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Az egyház missziós küldetése
egzisztenciális helyzetéről kapunk itt képet. Az ellenszél — ez Krisztus kiválasztott küldötteinek, misszionáriusainak mindenkori élethelyzetére utal. — A néhány órás. többé-ke- vésbé jóllakott állapot után az első kis keresztény közösségnek az ellenszéllel is meg kell birkóznia. Ha nem tetszik, nem juthatnak előbbre, sőt létbizonytalanságba kerülnek. Vajon nem ez-e az egyháznak szünet nélküli missziós tapasztalata? Kétségtelen, hogy az egyház minden korszakában és napjainkban is az „ellenszeles’1 helyzetek jelentették és jelentik a valódi missziós szituációt. — Csak egyet ne tegyünk, mert nem szabad tennünk: ne tekintsük az éppen adott helyzetet, történelmi órát egyértelműen „Isten büntetésének”, ne gondoljunk és beszéljünk úgy, hogy „elhagyott, magunkra hagyott az Isten”. Krisztus mindig velünk van, és ha esetleg alszik is a hajóban, nem engedhetünk a kicsinyhitűség kísértésének. Az ellenszél újra és újra fölszólítás arra, hogy eszünkbe jusson: Akinek hite van, az nem fél, nem remeg (XXIII. János pápa). A missziós helyzetek mindig indítást adnak a komolyabb megtérésre, erőink megfeszítésére. Az ún. keresztény kurzusok ideje: komoly kísértést, veszélyt jelenthet a helyi egyházak számára. Saját „nagy” terveiket, emberi, olykor látványosságra törekvő igyekezetüket túl gyorsan úgy ítélik meg a keresztények, mint Isten tervének valóra válását. Természetesen olykor ez is lehetséges: lehetnek és legyenek is eredményeink, sikereink. De nem iktathatjuk ki mindebből Krisztus keresztjét. Minden valódi missziós helyzetben Isten, mint a fölfoghatatlan, mint a munkára, erőfeszítések kifejtésére, kereszthordozásra fölszólító Isten áll előttünk. Missziós törekvéseinknek nem emberi eredményeket, nem a hatalmat kell biztosítaniuk, még kevésbé vagyont, földi birtoklást. Az egyetlen háttér és bázis: mindig Isten küldő szava. S bár az új helyzetekben, kiváltképp az ún. ellenszeles helyzetekben Isten gyakran fölfoghatatlan, olykor mintha eltűnnék a horizontról, mégis, Ö jelenti a biztonságot, a tartást és a kitartást (vö. H. U. v. Balthasar: Sich halten an den Unfassbaren, Geist und Leben 1979. 246—258.). II. János Pál első enciklikájában világosan mondja: Az ember az első és alapvető útja az egyháznak (Redemptor Hominis 14.). Nem árt, ha e kijelentést nemcsak elvben és általában értjük, hanem az egyház mindennapi életére, gyakorlatára is alkalmazzuk. Sajnos, elméletben és gyakorlatban általában csak mint szükségmegoldást fogadjuk el, hogy minden emberre, tehát a világi hívőkre is szüksége van a keresztény missziós munkának. Azok az idők — úgy tűnik — végleg elmúltak, amelyekben a klérus, a püspökök, plébánosok és káplánok szervező munkája nyomán megszülető kisebb-nagyobb rendezvények, ünnepségek igazolták, hogy az egyház jelen van az emberek között, a társadalomban. A missziós szituáció nem, vagy legalábbis nem ilyen jelenlétet igényel. És bár környezetünk, helyi egyházunk vonatkozásában nem mondható egyértelműen keresztényellenesnek, azt sem feledhetjük, hogy — Európa számos más országához hasonlóan — legalábbis köny- nyen tudja nélkülözni a kereszténységet. Az egyház fényes ünnepeire — mint egykor a kánai menyegző vőlegénye, — nagyszámú vendéget hívott meg már a múltban és ezt teszi ma is. De voltak már idők, és ilyennek tűnnek napjaink is, amikor ébereknek kellett és kell lennünk: a pezsdítő, erőt adó, szív-vidámító ital fogytán van. Még van ugyan bor a poharakban, de a vőlegény már tudja, hogy nincs, amit utána töltsön. Mária mint jó anya és háziasszony érzi a bajt és üzen Jézusnak: Nincs már több boruk. Jézus válasza talán merevnek tűnik mégis biztató: Asz- szony, még nem jött el az én órám. — Úgy tűnik, hogy az adott órában, bár a veszély, a nehézség már előrelátható, még semmi nem történik. De eljön majd az óra, Mária ezt tudja. Végül is az ünnepség nem fiaskóba fullad, nem kell senkinek szégyenkeznie, nem végződik katasztrófával, sőt... Valahogyan ezt élte és éli át az egyház is — az összegyház és a világ számos helyi egyháza egyaránt — sokszor és sok helyen. Mintha itt is, ott is az egyház bora fogyatkozó- ban lenne. Mégis — mint Mária —, ha Jézushoz fordulunk, meghallhatjuk biztató szavát: Még nem jött el az én órám. És végső soron az Ű órája: a kereszt órája volt. A kereszté, melyen új élet fakadt. A Golgota órája óta, a föltámadás óta terített asztalainkon Jézus, az Élet Kenyere vár. A kenyér, mely erőt ad, hogy az ellenszéllel szemben is előre haladhassunk, hogy megfeleljünk a küldetésnek, hogy missziós egyház maradjunk. 210
