Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Az egyház missziós küldetése
zása nyomán az eukarisztiát ünnepük, megjeleníti Krisztus Jegyesét, az egyházat. Erre mutatott rá újabban II. János Pál Redemptor hominis enciklikájában is: Az egyház Krisztusban egyszersmind az a Szakramentum, az a jel és eszköz, mely Istennek, az emberiségnek belső egységét mozdítja elő és szolgálja (VII. vő. Lumen Gentium 1.). A küldetés, a misszió fogalma alapvetően függvénye annak az egyházképnek, egyházfogalomnak, amelyet elfogadunk. A két fogalom természetesen kölcsönhatásban is áll egymással: az egyházkép, az egyházról alkotott fogalom meghatározza a misszióról kialakított fölfogásunkat is. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a folyamatosan változó világ, a társadalmi-történeti átalakulások hatással vannak az egyház küldetésének, missziójának gyakorlására, illetőleg gyakorlati megvalósítására. A szekula- rizációs folyamat és újabban az ún. politikai teológia szinte kényszerítik az egyházat, hogy kritikusan fölülvizsgálja, — nem küldetését-misszióját, hanem a missziójához való hűségét, illetőleg misszionáló gyakorlatát. E téren nemcsak Isten, de a környezet, a társadalom, korunk kereső-kutató-kérdező embere is igényeket, sőt követelményeket támaszt az egyházzal szemben. Az említett szakramentális perspektíva nem annyira belső egyházi fogalomtisztázást, illetőleg szintézist szorgalmaz, hanem az egyház küldetésének reálisabb föltárását a környező világ előtt. Azt, hogy bemutassuk: az egyház Istentől érkezik —• miként Megváltója — és a világért, annak megváltásáért hivatott szolgálatot vállalni, miként Ura, Jézus Krisztus is tette. Kétségtelen, hogy az egyház sajátos módon különbözik is a világtól, ugyanakkor ebben a világban végzi számos, szinte megszámlálhatatlan világi tényezőt figyelembe véve és fölhasználva küldetését. Eszkatologikus szemléletből és semmiképp sem egyfajta egyház-központú fölfogásból ered az itt vázolt fölfogás. Krisztusra, az őtőle útjára induló küldetésre hívja fel a figyelmet. Krisztusra, aki a Népek Világossága (Lumen Gentium). Ez a szemlélet óvhatja csak meg napjainkban az egyházat bizonyos ön-szekularizálás veszélyétől és ébresztheti egyre jobban tudatára, hogy léte, küldetése, minden életmegnyilvánulása: actio Dei, azaz Istennek hatékony működése világunkban. És ugyancsak ez a szemlélet számolhatja végre fel a Tridentinumnak azt a — korábban talán megfelelő — de ma már szekularisztikus- nak mondható fölfogását, hogy az egyház, mint „societas perfecta" integrálódik világunkban, a világi, társadalmi, politikai környezetben. Ez a societas perfectáról vallott vélemény előbb-utóbb szükségképpen konfliktusokhoz vezetett a világi-politikai hatalom birtokosaival, az államok vezetőivel, a társadalommal. Hogy sok minden úgy alakult az elmúlt mintegy négy évszázad során, ahogyan azt a történelem elénk tárja, annak számos oka, összetevője volt. De azt hiszem, nem tévedek, ha az egyik lényeges okot, ha nem éppen az okot abban jelölöm meg, hogy az egyház már-már elfeledkezett szenthá- romságos küldetés-missziós eredetéről: arról, hogy az Atya küldte Fiát, és a Fiú küldi a Lélek erejében misszionáriusait (a legáltalánosabb értelemben véve itt a szót), hogy megszenteljék és hazavigyék a világot. £ trinitárius perspektívában a Szentháromságnak — bármily szokatlanul is hangozzék — története van a világgal, működik és hat világunkban. S erre gondolva, a misszió, mint teológiai téma és mint egyházi, azaz minden hívőt kötelező feladat, nemcsak egy fejezete az ekléziológiának, vagy a lelkipásztori teológiának, hanem az a „hely”, az a sajátos tárgyalási nézőpont, az a szegletkő, ahol mindent be lehet és kell mutatnunk, ahol minden megfordul, minden eldől. Az egyház „természete” szerint missziós egyház, tagjai mind Krisztus küldetésében járnak (vö. S. Dianich in: Concilium 1981. 522—526). Korunk megosztottsága Korunk legnagyobb problémája és veszélye az emberiség megosztottsága, pártokra, sőt ellenséges, szembenálló csoportokra való szétszakadása. E megosztottság a társadalmat, de a népeket is egykönnyen pusztulással fenyegeti. Ha valaha, hát ma kell — Krisztus küldése nyomán — az egyháznak az egység hatékony jeleként és eszközeként földünkön működnie. Hivatása, hogy életképessé tegye az emberek szívében a reménység és egység csíráját (vö. Lumen Gentium 9.). A statikus egyházkép ezt a nagy aktivitást, minden emberi erőt megmozgatni képes feladatot alig, vagy egyáltalán nem hangsúlyozta. Ezért kell napjainkban fokozott mértékben a dinamikus — szentségi — egyházképet, éppen missziós helyzetünkre való tekintettel, újra magunkévá tennünk és mások szívében is elmélyítenünk. A missziós feladatokról az elmúlt néhány évszázad alatt kialakított kép és értelmezés sok vonatkozásában már idejét múlta. Az egyház ma már valóban eljutott a „föld határáig". A néhány fehér folt glóbuszunkon, ahová az evangélium hirdetése még egyáltalán nem érkezett el, előbb-utóbb eltűnik. Ugyanakkor egyre inkább megállapítható, hogy az 207
