Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Az egyház missziós küldetése
Szembesülés a mai missziós helyzettel Fontos, ha szem előtt tartjuk mindazt — és őszintén örülünk is neki —, ami hagyományőrzésből, esetleg csak emberi megszokásból, de változatlanul még ma is hatékony. Még fontosabb, ha rámutatunk az újabb, zsinat utáni, olykor csak nagyon szerény eredményekre. Mindez fontos, de semmiképp sem elég. Meg kell állapítanunk, hogy a rendelkezésre álló hazai statisztikai adataink (pl. a papi utánpótlásról, a városi templomok egyre gyérülő látogatottságáról, az első áldozások számának csökkenéséről, a bérmálás utáni lemorzsolódásról), — nem éppen biztatóak, sőt. . . Az egyházi élet, a hivő vallási gyakorlat Európa-szerte, és nálunk is — fogyatkozóban van. Megfontolatlan, komolynak nem tartható vélemények gyorsan meg is adják a bajok okát: egyesek szerint mindenről a zsinat és az annak nyomán születő újítások tehetnek. Azután mások ilyeneket ajánl- gatnak: tudomásul kell vennünk, hogy „kisded nyáj” vagyunk és a jövőben még inkább azok leszünk. Mintha Jézusnak e szavát itt időtlenül, nem az adott helyre és korra, hanem pontosan ezredfordulónk végére kellene alkalmaznunk. És ha már azzá, egyre kisebb nyájjá is kezdünk válni, vajon a többi jézusi kijelentést éppen olyan komolyan alkalmazzuk-e önmagunkra: vajon valóban a föld sója, a világ világossága, a hegyre épült város, a meghívás egyháza vagyunk-e, amely kitárja kapuit, — és nem ezernyi, csupán emberi tilalomfával akadályozza a belépést? Kétségtelen, hogy a zsinat — egyéb vonatkozásait, tanítását most nem tárgyalhatjuk — valami igen lényegest kívánt tőlünk és valamit valóban el is ért. Amint a meglehetősen közismert német kifejezés jól érzékelteti: az Unterscheidung der Geister-t, a szellemeket, a különféle lelki-szellemi beállítottságú embereket egyfajta vízválasztóként határolta el, különböztette meg. Azokat, akik mintegy bele kívánkoznak temetkezni a múltba, a régi és nyugodt időkbe, és azokat, akik a holnapot, az életet, az egyház jövőjét kívánják szolgálni. Évekkel ezelőtt jegyeztem fel Hermann Volk mainzi bíborosnak a liturgikus reform bevezetésekor papjaihoz mondott beszédéből a következő mondatot: „Egyről biztosíthatom a paptestvéreket: az új liturgiánál, az eukarisztia megújított ünneplésénél már nem vehet részt senki olyan, aki valóban nem részvevő. Szóval: az aktív részvétel elengedhetetlen.” — Ha pedig mégis vannak, és úgy tűnik, nem kis számban akadnak emberek, akik nem kívánnak, illetőleg nem is akarnak részt venni, akik visszasírják az időt, amikor békében és csendben elimádkozgattak a misén, ez a körülmény, sok minden egyébbel együtt — valóban megkülönböztető jellegű, és bizonyos értelemben szétválasztja a híveket. Az elégedetlenség és kritika nyomán támadó restaurációs törekvések (gondolhatunk pl. a Lefébvre-mozgalomra, vagy az ún. regensburgi csoportosulásra) a jövőbe vetett bizalom hiányáról és az idők jeleinek fel nem ismeréséről, az élniakarás feladásáról tanúskodnak. A restaurációs törekvések és rezignációs tényezők mellett azonban szólnunk kell a másik végletről is. Azokra az ultra-alkalmazkodókra gondolunk, akik mindenben és minden áron modernek kívánnak lenni. Sajnos, ún, moderneskedésnél tovább nem jutnak, épp ezért mélyebb hatást senkire sem gyakorolnak, sőt... és előbb-utóbb önmaguktól fel - oszlanak. — Ezt az általános kijelentést az élet gazdag példatára igazolja. Milyen módon konfrontálódjunk napjaink sajátos missziós szituációjával? — E kérdés megválaszolásánál elsősorban napjaink pluralisztikus helyzetére kell utalnom. Ez ma letagadhatatlan tény. Ennek következtében lett a missziós szituáció egyházunkban, hazai egyházunkban is kihívás, felszólítás és feladat. Bárcsak ma is meghallanák az Ö szavát! (vö. 94 zs.) — ismételjük újra a zsoltárossal. Az a missziós helyzet, amelyben ma Európa- szerte és hazánkban is a papok és a hívek szembesülnek és élnek, teljességgel meghatározza a kiindulópontot, Krisztus küldő szavának jelenlegi „Sitz im Leben”-jét, élethelyzetét. A missziós szituáció és egyházképünk Mindenekelőtt egyházértelmezésünk néhány új, illetőleg újra fölfedezett hangsúlyát kell kiemelnem. A 2. Vatikánum ekléziológiájának egy pontjára szeretnék itt rámutatni: a re-prezentáció gondolatára. Az egyház látható és hatékony jel, és ebben az értelemben — Semmelroth kifejezésével élve — ős-szentség. Az a látható jel, mely világunkban szüntelenül, így ma is, újra meg-megjeleníti, re-prezentálja, hogy a Jézus nevében összegyűlő kisebb-nagyobb hivő közösség az emberiséget ugyanannak a Jézusnak nevében és kegyelmének erejében hivatott hazavezetni. Ez az egyház Krisztust nemcsak bemutatja a világnak, hanem hatékonyan közvetíti is Krisztus szabadító, életet biztosító kegyelmét. Az összegyház is, és a konkrét helyen megélt egyház (a plébániai, a kisebb helyi közösség) e feladatot tölti be. Minden közösség, amelyben a püspök megbízása, fölhatalma20d
