Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Szennay András: Az egyház missziós küldetése
És nálunk? A 30—40 év előtti francia és német helyzetnek felemlítése után azonban most már önmagunknak tegyük föl a kérdést: Ha nálunk mondott volna, vagy mondana ma valaki hasonlót, vajon elgondolkodnánk-e, komoly lelkiismeretvizsgálatot kezdenénk-e tartani? Vagy defetistának, pesszimistának kiáltanánk ki a fölszólalót? Sajnos, a néhány évtized előtti francia, majd német prognózis Európa számos nyugati és keleti országában egyaránt valósággá vált, vagy legalábbis kezd azzá válni. Ma már idehaza is tényként kell elkönyvelnünk: hazánkban — mindenekelőtt a nagy-, de a kisebb városokban is — az egyház valódi missziós szituációban él. Krisztus küldetésében, missziójában járva már nemcsak kisgyermekeket kell Jézushoz vezetnie, hanem felnőttek tömegeinek kell az ismeretlen, vagy az alig, esetleg rosszul megismert Krisztust és evangéliumát hirdetnünk. Európa számos országa között az egyik hazánk, ahol a kereszténység és az egyház már nem tartozik természetszerűen és föltétlenül az egyes ember és a társadalom életéhez, már nem döntően meghatározó tényezője annak. A keresztény tanításnak szinte minden tétele — talán a legalapvetőbb és legáltalánosabb emberi erkölcsi normákat leszámítva — a különféle korosztályok és társadalmi rétegek számára legalábbis megkérdőjelezett, ha nem elutasított. A keresztények pedig ebbe a helyzetbe születnek bele, a fiatalok ebben növekednek-nevelkednek és élnek, ez hat rájuk az óvodától egészen az öregek szociális otthonáig. A világnézetek pluralizmusát ma közvetlenül tapasztalja meg az egyén, és realitás a társadalom élete számára. Nagyüzemeink beosztottjai és vezetői, egyetemeink tanárai és fiataljai között élő realitás a keresztény hívők és ateisták, sőt ma már például a mohamedánok jelenléte is. A távolállók A missziós szituációról tanúskodik a közömbösök, a távolállók nagy száma is. Azoké, akik nem elkötelezettek sem az ateisták, sem a keresztények táborában. Régi időkben mindaz, aki távol állt, aki nem vett részt a keresztény életben (a legtágabb és legáltalánosabb értelemben véve most a szót), többé-kevésbé kiszakadt a társadalmi életnek kommunikációs kapcsolatokat biztosító számos területéről is. Az ilyeneket legjobb esetben „peremkeresztényeknek" tekintették és könnyen kerülhettek a társadalom peremére is. Nem lenne könnyű vállalkozás — még hosszas elemzés után sem —, ha meg akarnák válaszolni a kérdést: valójában ki is ma a távolálló? Kit lehet, vagy egyenesen kell is küldetésünkből, missziós feladatunkból fakadóan hitjelöltként kezelnünk és misszonál- nunk? Missziós helyzetünket többek között épp az igazolja, hogy ma a közvélemény már másképp gondolkodik az ún. távolállókról. Régen, az ún. keresztény korszak, kurzus idején, a magát kereszténynek mondó társadalomban a távolállók jelenségét azáltal határozták meg: vajon az általánosan elismert egyházi és az ehhez kapcsolódó társadalmi struktúrákba beilleszkedik-e valaki, vagy sem? Aki az egyházi élettől, a külső formák elfogadásától és gyakorlatától teljességgel távol maradt, vagy csak alig-alig vett részt e gyakorlatban, annak a társadalom életében is nehéz volt lábát megvetnie — a peremre szorult. Ha viszont ma tesszük föl a kérdést, vajon ki is áll távol, ki szakadt ki a társadalmi kontextusból jobban: az, aki gyakorló keresztény, aki a keresztény értékrendet fogadja el önmaga, családja és környezete számára, — vagy pedig inkább az, aki az egyre nagyobb többséggel — a mai „modern" elveket és életformát vallja és gyakorolja, akinek tavasztól őszig a kirándulás, ősztől tavaszig a szabadidő-kultusz legkülönfélébb formái elégséges okot nyújtanak, hogy távol maradjon az istentiszteletről,, a szentségektől és az egyházi élet egyéb megnyilvánulásaitól, akinek számára az ünneplés már csak pihenést és szórakozást jelent, — ha mindezt számba vesszük, akkor nagyon el kell gondolkodnunk, hogy hiteles választ adhassunk a kérdésre: ki is a távolálló? Ha a társadalomnak jelentős, esetleg nagyobb része elvben és gyakorlatában mást gondol és tesz, mint mi, ha tőlünk távolabb, vagy igen messze áll, vajon nem nekünk, keresztényeknek kell-e .önmagunkról állítanunk, hogy lassan-íassan a társadalom peremére kerülünk? — És épp ez a helyzet az, amit Európa-szerte és hazánkban is missziósszituációnak nevezhetünk, sőt, annak kell fölismernünk. Nekünk, az egyre kevesebbeknek — mint valamikor az ősegyház idején, vagy a magyar hittérítés századában — küldetésünk, missziónk van: újra meg kell ismertetnünk és el kell fogadtatnunk Krisztust és evangéliumát. Nem várhatjuk többé, hogy hozzánk jönnek az emberek. Krisztus küld, — és nekünk fel kell keresnünk, meg kell találnunk őket. 205
