Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Rahner, Karl - Endreffy Zoltán (ford.): Bázisközösségek
véli: kifejezetten nem hagyhat jóvá és nem ismerhet el egy bizonyos bázisközösséget. Az igazi keresztény bázisközösségek pozitív módon is nyitottak arra az egész gazdagságra, amelyet az egyház hagyománya és története kínál a lelki tapasztalás, a teológiai reflexió, a liturgikus gyakorlat, valamint a társadalmi-politikai elmélet és gyakorlat területén. Az igazi bázisközösség nem ellentéte a plébániának. Nem szükséges, hogy minden valódi bázisközösség azonos legyen valamelyik plébániával; szociológiailag is eltérhet a plébániától vagy annak részét is alkothatja, hiszen senki sem állíthatja, hogy a helyi közösségek szintjén minden keresztény életmegnyilvánulásnak kizárólag a voltaképpeni plébániákban kell megszerveződnie vagy hogy egyáltalán megszerveződhet bennük. A helyi egyházak mindig határozottan elismerték, hogy létezhetnek alulról szerveződő szabad társadalmi csoportosulások, amelyek sajátosan keresztény célokat követnek, de mégsem az egyházi hivatal közvetlen kezdeményezéséből jöttek létre, és nincsenek is alávetve a hivatal tekintélyi vezetésének. Ez viszont, megfordítva, nem zárja ki, hogy egy elsősorban felülről intézményesített plébánia ne lehetne ugyanakkor alulról szerveződő, eleven bózisközösség is, vagy nem kellene, hogy az legyen. Minél inkább így van, annál jobb az egyháznak. Mert így lehetne átmenteni a lehető legtöbb értéket a nagy történelmi múltú, tapasztalatokban gazdag és széles néprétegekben gyökeredző régi egyházból a jövő egyházába. Azért kell erre törekedni, mert a jövő egyháza — amely ténylegesen eleven bázisközösségekből épül fel — sem akarhatja azt, hogy elit csoportocskáknak, valamiféle szent maradéknak az egyháza legyen, amelynek nincs semmiféle profán-társadalmi jelentősége, hanem lényegénél fogva mindig az lesz a feladata — még ha tényleges jövőjét nyugodtan rábízza is a történelem isteni irányítására —, hogy lehetőleg sokaknak az egyháza legyen, mely sok szállal kötődik a profán társadalomhoz: hogy tehát (ismét) népegyház legyen. Ez nem azt jelenti, hogy a plébániának és a bázisközösségnek — akárcsak az eszményi esetet tekintve is — mindig azonosnak kell lennie. Egy eleven bázisközösséget alkotó vagy azzá váló plébániában mint hivatalos intézményben, vagy rajta kívül is fennállhatnak más jellegű eleven bázisközösségek, amelyek kialakulásuk következtében, valamint célkitűzésüknél és karizmájuknál fogva még akkor sem oldódnak fel egyszerűen egy plébániában, ha az csakugyan az eleven hitre és a keresztények szeretetére épülő, alulról szerveződő közösség. Természetesen nincs lehetőség itt arra, hogy behatóan foglalkozzunk azzal a kérdéssel: milyen jogi és gyakorlatilag kezelhető formák között valósulhat meg eleven bázisközösségek pozitív tartalmú együttes fennállása és hogy milyen legyen a viszony egyrészt a sajátos célkitűzés, másrészt ama plébániák között, amelyek maguk is eleven bázisközösségek. Erre vonatkozólag csak a következőket mondjuk: ahol egy önmagában véve különleges célkitűzésű bázisközösség olyan fejlődésen megy keresztül, hogy többé-kevésbé magába foglalja tagjainak egész keresztény életét, amely a kultuszban, az imádságban, a szeretetben, a társadalmi felelősségvállalásban az evangélium hirdetésében stb, nyilvánul meg, ott e bázisközösség vagy plébániának kell, hogy tekintse magát és plébániaként el kell ismertetni magát az összegyházzal, vagy nem tekinthető legitimnek a fejlődése eklé- riológiai szempontból, mivel ez a közösség ekkor rákos kinövés volna az összegyház organizmusában. Ez pedig gyakorlatilag azt jelenti; a szó szokásos értelmében vett bázisközösségeknek nem szabad kiszorítaniuk a plébániákat, hacsak maga az összegyház el nem ismeri őket mint plébániákat. A bázisközösségek, ahogyan ma ténylegesen létrejönnek, kísérleti állapotban vannak. Ez a kijelentés több dolgot foglal magában. Először is: elvileg a legkülönbözőbb formájú bázisközösségek képzelhetők el. E formákat, valamint legitimitásukat és különféleségüket nem lehet egyszerűen levezetni valamilyen elméleti ekléziológiából. Ezek a formák végső soron azon alapulnak, hogy a történelem általában levezethetetlen, és így levezethetetlen a profán társadalom története is, amely előfeltétele a bázisközösségeknek és konkrét formáiknak. Ebben az is benne van, hogy minden ilyen bázisközösség kísérlet, a szó szigorú értelmében. Vagyis: végső soron nem az ekléziológia a priori elmélete igazolja vagy veti el ezeket, hanem csak a tapasztalat és a jövő (Bármennyire elismerjük is az elméleti ekléziológia jogosságát és bármennyire hűségesek vagyunk is az egyház történelméhez). Ez azt jelenti, hogy a konkrét bázisközösségek (a hivatalosan intézményesített közösségektől most megkülönböztetve őket) mindig kockázatos próbálkozások, amelyekben csak reménykedni lehet. Magától értődőén kötelességük a bázisközösségeknek, hogy egységben maradjanak a püspök kormányzása alatt álló nagyegyházzal; ezért akkor is a nagyegyház tagjaiként kell működniük, ha ez — csakis az ő szempontjukból nézve — lemondást és bizonyos „áldozatokat” követel tőlük; tiszteletben kell tartaniuk az összegyház jogos és konkrétan teljesíthető törvényeit; egyéni jellegzetességeik — esetleg egyéni teológiai sajátságaik — ellenére 189
