Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: "Hivatástok is egy reményre szól" (Ef 4,4)
vónja, hogy tanuljunk meg élni, kitartani, bizakodni egészen addig, amíg az élet győzelme el nem nyeri a halált1' — írja Jürgen Moltmann, — a keresztény remény egyik nagymestere (Gotteserfahrungen, München, 1979. 9.). Aranyszájú Szent János tanítja, hogy nem annyira bűnei taszítják kárhozatba az embert, hanem inkább a kétségbeesés, a teljes reménytelenség. Az Istenbe vetett remény viszont erőt ad a többi parancs teljesítésére is, megőrzi életünket és elvezet az igazi szabadságra. A remény parancsa megígéri, hogy ha valaki mindvégig állhatatos, az üdvözül (vö. Mt 24,13). Molímann meglátása szerint kiindulunk abból, hogy — a mai ember elvesztette reménységét, — reményünket csak megtéréssel nyerhetjük vissza, — reményünknek jövője: Jézus Krisztus! Elvesztettük reményünket? „REMÉNYÜNK VALÓDI ALAPJA hitünk Istene. — Ö nem lehet csupán kárpótlás csalódásainkért. Mostanában a társadalmat (már nálunk is) egyre inkább .fogyasztó társadalomnak’ nevezik, ami nem más, mint szükségleteink kielégítésének a hálózata... A mi reményünkben viszont kifejeződik az a vágy, ami felülmúlja szükségleteinket. Aki nem tud elszakadni a pusztán fogyasztási gondolkodás kényszerétől, az a mi .reménységünk Istenében’ is meghiúsult vágyaink beteljesedését látja és könnyen tekinti a remény vallását az önalakítás túlhaladott képződményének” (Korunk hitvallása, i. m. 201.). — Moltmann a fogyasztási társadalomban elégedetten élőket „polgári keresztényeknek” nevezi, akik inkább lelkűk kényelmét akarják biztosítani, mintsem Krisztus üdvét keresni. Hasonlóképpen írja R. Funk. „Az emberek nagy része ott, ahol jólétben él. a vallástól is elvárja, hogy védje javait, sőt még a túlvilágra is biztosítsa az itt elért életszintjét. A vallás így könnyen .birtoklási vallásossággá’ válhat, miközben megfeledkezik a hátrányos helyzetűekről és az önzetlen szeretet tetteiről” (Frömmigkeit zwischen Haben und Sein, München, 1977). A jólétben élők mégsem elégedettek. 1978-ban Németországban, Angliában, USA-ban véleménykutatást végeztek arról, hogy ki miben reménykedik. A keresztények nagy részének közérzetét nem a biztonságtudat, hanem a szorongás és a reményvesztettség jellemzi. A többség a jövőben nem esélyt lát, hanem fenyegetettséget, vagy legalább annyit, hogy a „jelen helyzet" továbbra is fennmaradjon és hogy „ennél sohase legyen rosszabb!” Moltmann a reménytelenségnek három okát említi: — 1. ISTEN NÉPE a remény népe, amely magába foglalja az Ó- és Újszövetség népét. A zsidóknak és keresztényeknek egy ugyanazon reményben kellene élniök, hiszen a Megváltóban reménykednek. Közösen kellene vállalniok a szenvedést, hogy együtt haladjanak az Isten Országa felé. Mégis annyiszor megtörtént, hogy a saját túlélésük bizosításáért pusztulni engedték a másikat Egyesek ugyan vállalták az üldöztetést, tiltakoztak az igazságtalanságok ellen, a gyűlölet közepette is megőrizték szeretetüket —, mégis ki kell mondanunk, hogy sokan elárulták saját jövőjüket, és olykor csupán hallgatásukkal is eltemették keresztény reményüket” (Gotteserfahrungen 12—13.). Napjainkban sem szűnt meg a lelkek mélyén a különféle ellenségeskedés, ami szorongást kelt és bizonytalanságával eleve megzavarja reményünket. — 2. SZORONGÁS A JÓLÉTBEN! — Mi köze a jólétnek a szorongáshoz? — kérdezhetné valaki. Külsőleg semmi. A jólétben élő emberek látszólag elégedettek. A háttérben azonban megszólal a visszafojtott lelkiismeret: Vajon nem mások rovására élünk-e ilyen jól? Jól tudjuk, hogy csak a mások gondját elhárítva lehetünk gondtalanok. A nyomorúságban élő népek képviselői nyíltan is szemünkbe mondják: „A ti reményetek (a nagyoi is evilági reményetek) oka a mi kétségbeesésünknek!” Ez az igazság közvetlen emberi kapcsolatainkra is érvényes. Nem lehet igazán boldog, aki a nyomorúság tengerében visszahúzódik a saját bősége szigetére. És nem mondható reménykedőnek az — legyen akár egy nép vagy egyén —, aki önzőén biztosítja magát, mert éppen ezzel temeti el igazi jóságát, szere- tetét. Reménységünk megmentésének kulcsa az önzetlenség, az önzés leküzdése. A szegényeket, a rászorultakat, a gyengéket és betegeket segítenünk kell, fel kell szabadítanunk bennük a reményt és akkor az ő reménységükben visszanyerjük sajátunkat is. „Az idők jele és nagy esélye — írja P. M. Zulehner —, hogy ma az egyház a tehetetlenek és szegények egyházba lehet és kitárhatja kapuit a kereső, a testi-lelki szenvedők előtt 183
