Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)

1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: "Hivatástok is egy reményre szól" (Ef 4,4)

és közösségében mindnyájan felismerhetjük testvéreinket egymásban és Krisztusban” (Pastoral und Entriegelung des Menschen, Theologie der Gegenwart, 1980/3).

— 3. IPARI JÓLÉTÜNK növekedése napjainkban elérte a csúcsát. Az egyensúly eltolódott, tovább nem a természet kibontakozását segíti, hanem inkább a pusztulását. Már _p termelést szolgáltató ipar is beszennyezi a levegőt, az ivóvizet, a talajt. A haditechnika pedig háború nélkül is, csupán melléktermékeivel súlyos pusztítást okoz az élők között. A levegő mérgező anyagai elroncsolják az énekes madarak parányi tüdejét, váratlanul súlyos betegségek lépnek fel, a spontán abortuszok száma növekszik stb. Ha így haladunk tovább — mondja Moltmann — „nemcsak saját magunknak, de az egész természetnek is megássuk a sírját.” A technikai visszásságok következménye, hogy lelki krízist okoznak, növekszik a félelem és ezzel együtt jár a babonás hit, a szekták megszaporodása. — Mindaddig, amíg egyéni, önző törekvéseink másokat reménytelenségbe sodornak, amíg saját komfortunk biztosítása megzavarja a természet rendjét, addig nem a reménység, hanem a szorongás lesz életünk alaphangja, A helyzet egyre tarthatatlanabbá válik, nem tehetünk mást, mint hogy meg kell térnünk.

Meg kell térnünk I

Csak az Istenbe vetett igazi hit tárhatja fel előttünk a jövőt, ez teszi lehetővé a megtérést. „A megtérés az élő reménység praxisa!" (Gotteserfahrungen 14) Ebből következik, hogy akinek nincs hite, aki nem remél a jövőben, az képtelen megtérni. Régebben a megtérés helyett inkább bűnbónatot mondtak. A bűnbánat a büntetésre, a vezeklésre utal. Aki vezekel, az önmagát bünteti mindaddig, amíg az elkövetett rosszat ki nem engeszteli. A Szentírásban olvasható megtérés azonban „az élő Istenhez való odafordulást” jelenti. Az élet jövőjébe vetett reményünk öröme az, ami a megtérésre indít. A megtérés nem lehet csupán bánkódás és vezeklés, hanem kifejezi örömünket Isten és az emberek felé: „Isten angyalai is éppígy örülnek majd egy megtérő bűnösnek” — mondja Jézus (Lk 15,10).

A REMÉNY ÉS MEGTÉRÉS kölcsönösen hat egymásra: Istenhez térésünk visszaszerzi a Jövőbe vetett reményünket. A megtérés nem lehet csupán egy új lelki élmény, hanem meg kell változtatnia az élettevékenységünket is. Nemcsak egyének, hanem egész közösségek is megtérhetnek, és ez megnyilvánulhat a gazdasági beállítottságban is: Az önző, anyagi szerzést felülmúlja a szellemi-anyagi támogatás készsége. Mi keresztények, csak a megtérésre indító hitben orvosolhatjuk a világ reménytelenségeinek (már említett) fő okait:

— 1. A zsinat óta fokozottabban keressük hitünk folytonosságát az ószövetségi és újszövetségi kinyilatkoztatás között. Ebben a folytonosságban kell tekintenünk a zsidó nép hitét és szenvedését, amint Martin Buber mondja: „Egy a könnyünk és egy a reményünk!"

— 2. A jóléti országok keresztényei egyre inkább vállaljanak a s z t a I k ö z ö s s é g e t a szegény és elmaradott népekkel. Ez a magatartás felkelti mindannyiunk szívében a szeretet és a jóság végső győzelmének örömét. „Majd akkor jön el közénk a Messiás, ha minden vándor vendégként ülhet asztalunkhoz!” — tanítja egy régi zsidó közmondás. És erre, mi keresztények feltehetjük a kérdést: Vajon Jézus 'nem azért ült-e le tanítványai közé az utolsó vacsorához, hogy ezentúl az Ö példájára mi is, minden emberrel együtt, közös asztalnál fogyasszuk az életet adó kenyeret és így készítsük elő az eukarisztikus kenyér igazi áldozati és asztalközösségét?

— 3. A megtérés végül arra indít, hogy éljünk közösségben a természettel! A természetet az ember nem kizsákmányolásra, hanem szabadságára kapta. Kezdetben kiszolgáltatottja volt a természetnek, majd hamarosan úrrá lett felette. Jelenlegi uralma a természet felett azonban már nem vezet nagyobb szabadságra, hanem létében veszélyezteti az emberiséget. A „Hajtsátok uralmatok alá a földet!” — régi parancsa ma új szerződésre késztet: Meg kell kötnünk a békés együttélésnek, az új élet reményének a szerződését. „Erre az új életre többé nem az uralkodás (Herrschaft), hanem a szabadság vezet el, aminek a neve: barátság (Freundschaft).” (Gotteserfahrungen 17.)

184