Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Chenu, Marie-Dominique - Széll Margit (ford.): Az egyház "társadalomtana" (A "Rerum Novarum" enciklika megjelenésének 90. évfordulójára)
KÖRKÉP Marie-Dominique Chenu AZ EGYHÁZ TÁRSADALOMTANA (A „Rerum Novarum" enciklika megjelenésének 90. évfordulójára) Marie-Dominique Chenu dominikánus atya a párizsi Sauichoir Hittudományi Főiskola egykori rektora és a párizsi Teológiai Fakultás volt professzora középkori teológiatörténetet adott elő és azt társadalmi összefüggésben tárta fel. Ugyanezt a szociológiai módszert alkalmazza az egyház mai lelkipásztori értelmezésében, mint a 2. Vatikáni zsinat teológiai szakértője. Főbb művei: — A teológia, mint tudomány a XIII. században. (La théo- logie comme science au XMe siécle, Paris, 1943); — Bevezetés Aquinói Szent Tamás tanulmányozásába (Introduction ä l'étude de saint Thomas d'Aquin, Paris, 1950); — A XII. század teológiája (La théologie au XIH siécle, Paris, 1957); — A munka teológiája (Pour une théologie du travail, Paris, 1955); — Az evangélium az időben (L'évangil-s dans le temps, Paris, 1964); — Isten népe a világban (Peuple de Dieu dans le monde, Paris, 1966); — Az egyház szociális tanítása mint ideológia (La doctrine sociale de l'Eglise comme idéologie, Brescia, 1977. Paris 1979). — A jelen cikk fordítási jogát a szerző szives örömest bocsátotta folyóiratunk rendelkezésére. (Francia nyelvű CONCILIUM, 1980. 119— 125.) I. A kereszténység szociális dimenziója Bár a kereszténység az üdvösség vallása, mégsem csupán az egymás mellett álló egye- dek üdvösségét segíti elő, hanem az üdvösség egész népét alakítja ki a történelemben. A kereszténységhez tehát a szociális dimenzió alapvetőleg hozzá tartozik, mert minden egyes egyed a másikkal való közösségben és a közösség által éri el saját tökéletességét. Valóban a kereszténység évszázadokon át minden államformában és a különböző kultúrákban megtalálta azt a kollektív megvalósulási formát, aminek „politikai” kifejeződése az egyháznak nevezett társaság volt. A keresztény közösségnek alapvető és maradandó jellemvonása az, hogy nem a hatalom gyakorlásával kapcsolódik be a világ életébe, hanem a szegényeknek és kicsinyeknek hirdeti az „örömhírt”, — azoknak, akikhez elsősorban szól az evangélium. Űk ugyanis az evangélium felszabadító igazságának és hatékonyságának első tanúságtevői. Az egyház ehhez a messiási küldetéséhez híven mindig a világ szolgálatára áll. A szolgálatok azok a jelek és súlypontok, amelyekkel az egyház a keresztény erkölcsöt és gazdasági valóságokat formálja, és ezekben a helyzetekben az evangélium paradoxona nyilvánvalóan mindig súlyos kérdéseket vet fel. II. A „társadalomtantól” a 2. Vatikáni zsinat „szociális tanitásáig” A történész már első pillantásra észreveszi hogy a fentiekre irányuló, kudarcokkal és kerülőkkel átszőtt keresztény program nem mindig volt tudatos és szervezett vállalkozás, hanem legtöbb esetben nem tudatos magatartás. Mindenféle elméleti jelleget megelőzően mégis a társadalmi élet gyakorlata lesz az Isten Országa üdvrendjének felismerési helye. Egyik évszázadról a másikra haladva össze lehet ugyan gyűjteni jó néhány világos, erőteljes kijelentést, amelyek ebben a kérdésben az evangélium tanítását magyarázzák. De mégis, csak a XIX. század végén találkozunk egy olyan pápával, aki talán kissé megkésve, de az ipari civilizáció munkásai nélkülözésén megrendülve, bátor lelkiismerettel tiltakozik az erkölcsi és anyagi nyomorúság ellen. XIII. Leó 1891-ben „Rerum Novarum" címmel adja ki enciklikáját, ezzel is jelzi, hogy új dolgok vannak születőben az átalakuló világban. Indokoltan nevezték tehát ezt a körlevelet a „munka Magna Chartájának”. Ettől az eseménytől számítva beszélnek az egyház „társadalomtanáról”. A következő öt pápa 169
