Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - KÖRKÉP - Chenu, Marie-Dominique - Széll Margit (ford.): Az egyház "társadalomtana" (A "Rerum Novarum" enciklika megjelenésének 90. évfordulójára)
mindegyike hozzájárult az enciklika tartalmának további kifejtéséhez, ez a folyamat mégsem volt minden ingadozás nélküli, és olykor egészen a teokratikus kegyeskedésig vezetett. Az egyház társadalomtana fejlődésében szoros kapcsolatban volt az adott társadalmi-gazdasági helyzettel, vagy éppen a megrázkódtatásokkal. A „társadalomtan” szó a maga teljes tartalmában hivatalosan először XII. Piusz (1939—1958) szótárában található meg. Nemcsak a dokumentumok tartalmát jelöli, hanem ezen a címen tárgyalja a különböző társadalmi kezdeményezéseket, mozgalmakat, szervezeteket, állásfoglalásokat, többé kevésbé összefüggően, amint azt a pápai szövegek címeikben is hangsúlyozzák. A pápai szövegekből hamarosan kitűnik a „társadalomtan" szónak és fogalmának tökéletlensége és kettős jelentése is. A 2. Vatikáni zsinat a „Gaudium et Spes" kezdetű lelkipásztori konstitúciójában határozottan kerülte az elméleti társadalomtan (doctrina socialis) kifejezést és helyébe a szótári- lag hasonló, de szándékosan választott, eltérő jelentésű fogalmat használta, amit a franciában így adnak vissza: „enseignement social de PEvangile”, — az evangélium szociális tanítása. Az elvont „tan" szó helyébe a gyakorlati jellegű „tanítás" szó került és ez közvetlenül kapcsolódik az evangéliumhoz, az evangéliumi szellemhez. A keresztény szociális tanítás kettős jelentését ilyen módon szétválasztották: a keresztény üdvrendnek lényegileg megfelelő szociális tartalom általános értelme elkülönült azoktól a történeti, szociálteológiai elemzésektől, amelyek 1891 és 1960 között, XIII. Leótól XXIII. János pápáig, a közzétett állásfoglalásokban és kijelentésekben találhatók. A két jelentéstartalom megkülönböztetése azonban nemcsak a szövegek szerkesztésében okozott nehézséget. (Chenu professzor felfogása szerint a szavak fej/Sdése a történelem — és a történelemben élő egyház — fejlődését tükrözi. Ennek a jelenségnek a szemléltetésére állított össze egy zsinati kisszótárt, amiben 50 új, illetőleg új jelentéstartalommal feltöltött, teológiában használatos kifejezést dolgozott fel. Ennek az Írásnak a további részében az említett szóhasználat fejlődésének módszerével részletesen elemzi — főleg a zsinati dokumentumokban — az „elméleti tan” (doctrina socialis) kifejezés átalakulását egészen az időben-tér- ben aktuális keresztény „társadalomtanítás" alkalmazásáig. Gondolatmenetét végül is így foglalja össze): Az elvont, mindenütt és mindenkor érvényesnek hangzó „tan” bevezetése különösképpen elfogadhatatlanná vált a Harmadik Világ egyházaiban, ott, ahol a nyugati kategóriák nem felelnek meg az adott gazdasági, kulturális és helyi adottságoknak. Valóban, ezen a területen mutatkozik meg igazán a „tan” fogalmának elsődleges kudarca; leegyszerűsíti ugyanis azokat a társadalmi-kulturális kategóriákat, amelyek egy meghatározott történelmi és földrajzi helyzet tükröződései, és ennek következtében megsérti az elvont fogalomba be nem illeszthető, tényleges valóságot. A „tan”-foga!om tehát éppen időbeliségüktől fosztja meg azokat a nyilatkozatokat, amelyek keletkezésük folytán korunknak eredményei. Hogy véget vessünk a „tan” és a „tanítás" árnyalt, de egyáltalán nem mesterkélt, kettős megkülönböztetésének, ragaszkodnunk kell az 1971. évi Püspöki Szinodus egyik fontos javaslatához. Ez a javaslat a maga megfogalmazásában magába sűríti az evangéliumi üzenet horderejét: „Az igazságért vívott harc és a világ megváltoztatásában való részvétel teljes mértékben úgy jelenik meg előttünk, mint az evangélium hirdetésének egyik alkotó jellegű dimenziója." Meg kell hagynunk tehát az egymást követő körlevelek állásfoglalásaiból és irányelveiből eredő, tanbeli viszonylagosságot. Ezeket az állásfoglalásokat nem szabad egy rendszerezett, vagy éppen egy tömbből faragott, és általánosított „tan” szintjére emelnünk. III. A fogalmi változás értelme Az olvasó talán nem szívesen bocsátkozik bele ilyen szócsatákba. Pedig ezeknél jói megfigyelhető a zsinaton történt „kopernikuszi fordulat" egyik lényeges következménye: az ugyanis, hogy nem a világ van az egyházért, úgy, mintha az egyház szolgáltatná a világnak — elméleti és parancsoló jelleggel — a felépítéséhez szükséges modelleket és az átalakulásához nélkülözhetetlen törvényeket, hanem az egyház van a világért. A világ ugyanis az egyház létezési helye és a világ a maga öntevékenysége által szolgáltatja az anyagot ahhoz, hogy Isten terve megvalósuljon. Amint Krisztus, Isten megtestesült Fia szabad beleegyezésével lett emberré, hasonlóképpen az egyház is mint Krisztus teste létezését, létének értelmét és hatalmát csak a világban való elkötelezettségében találja meg. És amint Isten 170
