Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Milyen Isten-képet közvetítsünk?
ellenkezőleg: a változás és cselekvés kiindulópontja (vő. Christian Duquoc: Ja zu Jesu — nein zu Gott und zur Kirche? Concilium 74/3. 163. o.). Az Újszövetség fényében még többet mondhatunk. Mint szintén Kasper mondja. Jézus Krisztus — transzcendens az immanensben, éppen ezért mindazt, ami legimmanensebbnek vagy legprofánabbnak tűnik életünkben, azt is magához akarja ölelni Isten. Éppen a világban, az emberekben és történelemben, az embertárs misztériumában akar jelen lenni. Ezért azt, ami a legkevésbé ragadható meg bennük a priori elvek alapján vagy analitikusan: a személyes kapcsolatok világát, a testvériség napi „aprópénzre-váltását" teszi meg Krisztus a legbensőségesebb Isten-ismeret hordozójává (vö. Mt 25,40). A „tapasztalati" Krisztus-képből sem hiányozhatnak a csoda-elbeszélések, mondjuk, Krisztus gyógyításai. De nemcsak a rendkívülit fogjuk most már meglátni bennük, hanem azt is, hogy Isten irgalmasságát hozzák fogható közeibe, s egyúttal felhívást jelentenek számunkra: azzal tanúskodjunk Isten emberszeretetéről, hogy minden emberi erőnkből telhetőt megteszünk mások segítésére. A szentíráshű Krisztus-képben természetszerűleg kap helyet mhdaz, amit apriorisztikus megközelítésben hajlamosak lennénk talán még ki is hagyni (mint a monofizita kódex-másolók amikor egyszerűen kihagyták a szenvedés-történet kritikusabb részeit: a vérrel-verejtékezést, a tövis-koronázást, az elhagyatás-élményt stb.). Jézus emberi mivoltának jegyeit s főleg szenvedését-halálát tudatunk legmélyén sem kérdőjelezzük meg többé, hiszen rájövünk, hogy éppen ez a ,. kiüresítés” Isten legmélyebb önközlése. Igaz elvi Isten-képünk szemszögéből nézve „botrá íy”, észbontó esemény. Hogy mennyire az, hűen tükrözi az a jelenet is, mikor Jézus Péterrel beszélget jövendő szenvedéséről és azt végképp nem akarja megérteni, miért kell majd ennek bekövetkeznie (Mk 8,33). Mégis, éppen ez az az esemény, tett-reveláció, amely legtöbbet mond el Istenről: itt lesz Isten egészen „értünk-valá" pedig túllépi a „szenvedhetetlen Isten" eszméjét (Schillebeeckx). Ha így a keresztet látjuk az Isten-kép leghitelesebb foglalatának, már képesek leszünk „egyedi szenvedés-történetünk" — csalódás, betegség, halál — hittel való megtöltésére is. Életünk nem szakad ketté, fény- és árnyoldalra. Isten kezenyomát nemcsak az elért sikerekben fogjuk meglátni, imádságunk nem fog kimerülni örökös segítség-kérésben, netán csodavárásban, hanem észrevesszük, hogy mint együtt-érző-síró-szenvedő Társ jelen van Isten mindabban is, ami „apriorisztikusan" abszurdnak tűnik számunkra: magunkra-maradásunk- ban, fájdalmunkban, valamikor majd haláltusánkban is. Mint Klaus Schäfer írja ebben a sok szempontból „kereszténység utáni" korban Jézus Isten-képe az élet értelmére adott felelet számunkra (Warum fragen wir nach dem Gott Jesu? Imternazionale Dialog-Zeitschrift, 73/4. 366. o.). A Szentírás világítja át hitünk építményét is. A történelmi Krisztus-kép alapján Krisztusban nem egyszerűen elméletet látunk, két egymás mellett álló „természet" vázlatát, hanem a hús-vér Jézust, aki mégis az önmagát egészen a halálig kiüresiteni kész Isten. S a Szentháromság sem csupán az üdvtörténettől függetlenül is létező három arc, hanem az üdvtörténetben magát Atyaként, embertestvérként és a lelkeket igazsággal, szeretettel eltöltő Szentlélekként bemutató Szeretet, s minden elméleti okoskodásunk csak ezután következik. Ebben az induktív, „alulról" — a történelmi tapasztalás talajáról — épülő Krisztus-képben is a feltámadás lesz a „csúcs-esemény", de nem valamiféle szillogizmus eredményeként, hanem az ősegyház (Tamás és társai!) tapasztalásának foglalataként, amely a szó legátfogóbb értelmében történelmi, mert — ahogy Claude Gettré írja — az egész történelem célpontja, értelme. A Feltámadottba vetett hit nem egy ultracsodás eseménynek. mint ténynek az elfogadása vagy az erről való megemlékezés csupán, hanem a remény születése, a „feltámadásba foglalt jövő-lehetőségek kibontása", a történelmiség vállalása, annak minden következményével: egyéni, belső megtéréssel és közösségi küldetéssel, a világ mind emberibbé tételének és teilhardi értelemben vett „szocializációjának" elősegítésével. (Geffré: Die Auferstehung Christi, Theologie der Gegenwart 73/1. 39. kk.) Néhány módszertani következtetés is adódik. A történelmi Isten-kép fényében a hit átadása nem egyszerűen elvont adatközlés vagy parancsok besúlykolása. hanem hitvallás, tanúságtétel. Az igének át kell járnia és alakítania az igehirdetőt s a befogadót is. Le kell tudnom mondani a megfellebbezhetetlenség pózáról, a „totalitárius” módszerről: tanulni is kész szívvel kell közelednem az igazság-keresőkhöz. Nem konkrét életüktől elvonatkoztatott „elveket” kell velük közölnöm, hanem eleven választ problémáikra. A történelmi Istenhit cselekvésre-irányultságából következik, hogy hitünket mindig az adott kulturális-társadalmi közegben kell megélnünk. Ennek belátására is el kell vezetnem hallgatóimat (vö. Gottfried Bitter: Zur sozialen Dimension der Glaubensvermittlung, Katechetische Blätter 81/2. 122. o.). A tapasztalati Isten-kép vállalása a „tan-központú” hitoktatás helyett a , tanuló-közpoitú", a gyermek életéből kiinduló s ugyanoda visszautaló katekézis vállalását is magában foglalja. Megfelelő módosítással ugyanez érvényes a felnőttkatekézisre vagy 160
