Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Milyen Isten-képet közvetítsünk?
ahogyan vállalja a rabszolgáknak kijáró véget, — ez lesz Isten végső kinyilatkoztatása, a hiteles Isten-kép számunkra. Végérvényesen fel kell tehát adnunk azt a tévhitet, hogy a történelem teológiailag megragadhatatlan, hogy valamiféle Isten nélküli erő, ahogy azt a lényegfilozófiák gondolták. Krisztus Jáhvét nevezi Atyjának, ezzel beleáll egy már élő, ható hagyomány-sorba. Nem „abszolút", korhoz nem kötött igazságokat akar elmondani Istenről, hiszen kijelentései már azzal is „relatívak", viszonyítottak, hogy ószövetségi előzményekre épülnek (még ha azokat aztán mérhetetlenül felül is múlják). És nem abszolútok olyan értelemben sem, hogy az ember konkrét életétől idegen elveket akarnának szavakba foglalni. Éppen a mindenkori konkrét embernek akar „bővebb életet" hozni, s éppen ezért egyedi és együttes élettörténetünket teszi meg a köztünk lévő Istenről szerzett tapasztalás eszközévé, (lanitása természetesen abszolút számunkra olyan értelemben, hogy mindannyiunkhoz szólnak s más kinyilatkoztatás már nem lehetséges számunkra.) Istennek ez a történelmi önközlése sokkal- sokkai több, mint jól körülhatárolt logalmak átadása. A Kinyilatkoztatásról szóló zsinati határozat (4J is rámutat: Jézus Krisztus egész emberi létével, magatartásával, egész történelmi útjával lett Isten kinyilatkoztatása. S ezt visszhangozzák szentatyáink enciklikái is. Jézus embersége, mindenki iránti együttérzése, segítökeszsége a leghitelesebb Isten-kép számunkra. A modern pedagógiában alkalmazott korrelációs elvnek megfelelően II. János Pál úgy látja, maga a jézusi emberség a leghübb „szemléltető eszköz" Isten igazi belső világáról (vö. Hans Schalk: Das Korrelationsäenken in „Redemptor hominis", Katechetische Blätter 80/10. 761. o.). Am ha az igazi Istei-kép a történelem közegében, Jézus „akkor és ott"-jában tárul föl előttünk igazan, akkor torténelemben-letezesünk szamunkra is „locus theoiogicus", Isten üzenetet, akaratát közvetítő erő. Az idó már az őskérügmában is „minősített iao" (kajrosz): a kegyelem, az ítélet, az üdvösség, a döntés ideje, mint szintén Kasper Írja (i. m. 34. o.). Tehát nem elvont „keret", az „időpontok egymásutánja”, mint Arisztotelésznél,, vagyis afféle lényegtelen járulék hanem Isten ajándéka, olyan idő, amelybe betört az örökkévalóság. Adomány, feiaüat, mindig új es új megnoditandó magasságokat tartogató távlat. Nem „örök vísszateiés", nem is tejlodésspirál, nanem a történelemmel együttnaiadó isten és az emoer paroeszede. amely maga is tettekben, eseményekben, tanúsagteieloen csapódik le. A „torteneimi Iscen-kep" a cselekvés forrása szamunkra. Nem a kanti .erkölcsi posztulá- tum" értelmében, hanem a „praxisra-irányultsag", az igazságot igaz cselekvésben (ortho- praxiábanj relmutató tanúságtétel értelmében. A világ tehát számunkra is az evangélium „helye". Mint Kasper emlékeztet, a Szentírásban a fneuma, a Lélek az, aki Krisztus „viiágoan-maradását" biztosítja (Jn 14,26; 15,26; 16,13). A Szentlelek az, aki emlékeztet Krisztus szavára, müvére, aki elvezet bennünket igazságára. Nem hoz új evangéliumot, de visszautal a testté lett (vö. 1Kor 12,3), azaz történelmi Istenképre: Jézusra. Egyúttal „jövőt hirdet", mozgásit a jövőre, a nem álló, hanem nagyonis ala- kuióoan, váltózónán lévő világ sodrásán belül újra és újra az evangélium újra-élésére, „emberiekben" való lekonkrétizálására szólít bennünket. Milyen a biblikus Isten-kép? Hogyan válaszolhatunk tehát a címben felvetett kérdésre: milyen Isten-képet közvetítsünk? A mondottak alapján talán már egyértelmű, ha így válaszolunk: történelmi, azaz biblikus Isten-képet. Amikor Istenről szólok, igenis tudatában kell lennem, hogy „az én gondolataim nem a ti gondolataitok",, azaz elképzeléseimet újra és újra helyesbítenem kell, s hogy maga Isten törte át megtestesülésében azt a beskatulyázást, amire emberileg hajlamosak vagyunk, amikor csak az erőset, a hatalmasat szeretnénk meglátni benne s elfeledkezünk arról, hogy síró-rívó csecsemőkéit is meg tudott jelenni s édesanyja szeme láttára vívta haláltusáját. Hogyan is jelenjen meg prédikációnkban és katekézisünkben Isten? Nemcsak elvi „létét" kell bizonyítanunk, hanem köztünk-létét is. Ne egyszerűen a lét-ranglétra csúcsán mutassuk be (ens realissimum), mint aki „kívül” áll mindenen, hanem mint, aki érdekelt a világ sorsában. Nem előkelő Idegen, hanem eljegyezte magát az emberrel. Nem „túl" van mindenen, hanem legbelül, jelen van életem minden ügyében. Jelenléte nem a napi feladatoktól való eltávolodás, hanem azok vállalásának forrása. Együtt halad velünk, mint választott népével a pusztában, szabadságot hirdet és hoz, mint Mózes idejében, jövőnk, távlatunk, életerőnk. S nemcsak az ember számára az. Éppen mai világképünk mellett értjük meg: az egyre bontakozó, létében egyre teljesebbé váló világnak is ez az önmagát szétosztó szeretet, Isten a húzóereje és célpontja. Ezért nem a változhatatlan szentesítője vagy a szabadság megnyirbálója, mint sokféle valláskritika véli, hanem éppen 159
