Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TÁVLATOK - Cselényi István Gábor: Milyen Isten-képet közvetítsünk?
Theologie der Gegenwart 71/1. 7. kk., Erhard Kunz: Offenbarung Gottes in der Geschichte, Diakonia 72/2. 75. kk., Stefan Andreae: Geschichtliches Heil, Theol. der Geg. 80/4. 29. kk., Josef Blank: Verändert Interpretation den Glauben? Wien 1972. 18. kk.) Először is az ember történelmi tapasztalatának a kinyilatkoztatásban betöltött szerepét kell tisztán látnunk. Mint Karl Rahner és Joseph Ratzinger egyik közös munkájukban írják (Offenbarung und Überlieferung, Freiburg 1965 11, o.), a modernizmussal való küzdelemben túlságosan is nagy hangsúlyt kapott a kinyilatkoztatott igazságok más-volta, „kívülről" kapott volta, kevés szó esett a tapasztalásról, ezért szorult háttérbe az a gondolat, hogy az Istentől nyert (és Istenről szóló) igazságok feleletet jelentenek létproblémáinkra is, „életigazságok” számunkra. Pedig már Isten és a világ viszonya sem egymáson kívülálló erők szembenállása, hanem egymást kölcsönösen átjáró, bensőséges (már-már szülő-gyermek) viszony. Isten nem egy az okok közül, hanem minden ok legbelső létalapja, a dolgok valódi önfölülmúlásának előfeltétele. Ha kapcsolatba lép az emberrel, ennek a kinyilatkoztatást előrevivő szónak vagy eseménynek is egyszerre kell Istentől származnia s ugyanakkor az ember legbelsejéből lelkedzenie. S az üdvtörténet valóban ilyen is: mindig újat, többletet jelentőt tár fel Isten titkaiból, ugyanakkor lelel az ember gyötrő létkérdéseire is. Nemcsak azt mondja el: ki az Isten „önmagában véve", metafizikailag, hanem azt is, milyen számunkra, mit tett értünk, „prosz hémász", az első hitvallások kifejezésével, s hogy ez mit jelent egyéni és közösségi életünk számára. A Szentírás történelmünk színpadán élő embereknek (Ábrahám és fiai, Mózes, a próféták, az apostolok s főleg a Názáreti Jézus) Istenről szerzett tapasztalatát mondják el, valahogy úgy, ahogy az egyik első apostol vall tapasztalásáról: „Amit saját szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és kezünk tapintott: az Élet igéjét hirdetjük" (1Jn 1,1). Az egész kinyilatkoztatásra érvényes az, ami középpontjára, Krisztusra, épp az ő önvallomása alapján: „út, igazság és élet” számunkra. De ha Krisztus, előfutárai és üzenetvivői „szintetikus a posteriori" szóltak, ha a tapasztalás ennyire belső sajátja a kinyilatkoztatásnak, akkor Krisztus igazságának továbbadása sem lehet apriorisztikus tudáshalmaz közlése. Igaz, felhasználhatunk készen lévő fogalmakat — s koronként más és más szótárral fel is használunk —, de a hit továbbadásában nem elégedhetünk meg elvi kijelen- tésekkel.Az Istenről szóló beszédben Istennek történelmileg kimondott szavából, a Szentírásból kell kiindulnunk, ahogy valamikor az a Szent Tamás is mondta, akit pedig talán könnyen hajlamosak lennénk meggyanúsítani azzal, hogy metafizikai Isten-képet alkalmazott: „Amikor Istenről beszélsz, a lehető legkevésbé térj el a Szentírástól!" Másrészt pedig azt a történelmi miliőt kell szem előtt tartanunk, amelyben éppen élünk, s azoknak a belső problémáira kell feleletet keresnünk, akiknelc igehirdetésünkben vagy hitoktatásunkban közvetíteni akarjuk Krisztus igazságát. A történelemben tükröződő Isten Nem igazolható az apriorisztikus Isten-kép másik kimondott vagy ki nem mondott feltételezése sem: hogy Isten örökkévalósága és a történelem két, egymástól idegen elem, másszóval: az emberiség konkrét történelme semmilyen lényegeset nem ad hozzá Istenről alkotott elképzeléseinkhez, legfeljebb csak járulékaiban módosítja. Az üdvösségtörténet épp azt tárja fel, hogy a történelem belső lényegi alkotó eleme Isten önközlésének, telénk- fordulásának. Mint Kasper írja (Glaube und Geschichte, Mainz 1970. 40. o.), már Izrael népe is saját történelmén belül tapasztalta meg Isten történelem-közelségét. A Teremtés- történet — mint a szabadulás-történet továbbszélesítése — célja, hogy kimutassa Jahve hatalmát. Mindennek kezdete van, azaz történelmi, s épp ezzel mutat vissza Isten szuverén hatalmára. Amikor később a keresztény hit kimondja az időben való teremtést (Denz. 428 és 1783), vállalja, hogy az időbeliség a teremtett lét átfogó létmódja. Ehhez mérve az örökkévalóság (az eón) nem időn-kivüliség, hanem Isten uralma az idő fölött, ugyanakkor jelenlét minden pillanatunkkal. Annyira szabad Isten — s annyira örök —, hogy minden időponttal együtt létezhet, anélkül, hogy ez korlátozná. Végső soron azért lehetett emberré, vagy ahogy a görög patrisztika egyik himnusza mondja, „az örökkévaló időben létezővé", Istennek a világgal való „együttfutása" ezért érhetett célba Jézus Krisztusban, A Krisztus-esemény lényében még nyilvánvalóbb, hogy Isten-képünk alapvetően történelmi. Jézus Istene az „élő Isten, Ábrahám, Izsák és Jákob Istene", aki Jézusban mindenestől történelmi lett. Benne, aki „Pontius Pilátus alatt" meghalt és feltámadt, benne mond Isten végérvényesen áment az emberre és történelmére. Életének éppen azok az adatai, amelyek legkevésbé látszanak összeférhetőnek bármiféle apriorisztikus Messiás-képpel: együttérzése a szélvédőkké!, vonzódása a sorsüldözöttekhez, kitaszítottakhoz, éhezése, nélkülözése, az, 158
