Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kiss László: "A győzelem elnyelte a halált" (1Kor 15,55)
el, — a poklot és a tisztítóhelyet pedig valahol a ,,fö!d alatt”. Ma már egyre inkább hangoztatják, hogy ezek „inkább a lélek állapotát” jelentik, és „nem lokalizálhatok", de ha komolyan vesszük Jézus Krisztus feltámadását és a Szűzanya testszerint men lybevitelét, akkor „szükséges valamiféle hely is”! 2. A klasszikus halálértelmezés nehézségeinek másik csoportját a belőle levonható helytelen következtetések alkotják. a) Az evilági és túlvilági élet egymás iránti viszonyának értékelésében könnyen arra következtethetünk, hogy a föld csak „siralomvölgye". Az egész földi élet minden munkájának, áldozatának és szenvedésének egyetlen értelme a mennyei boldogság — illetve minél több érdem measzerzése. Ebből azután ilven jelszavak keletkeznek: „Minél rosszabb sorsunk van itt a földön, annál jobb lesz maid a másvilágon”, — A hittant felületesen ismerő két kisdiák azért akart öngyilkos lenni, hogy a „mennyországba jusson." Vajon Jézus is azzal vigasztalná-e azt az édesanyát — akiiek tizedik gyermeke is éhen halt — mint a temetést végző pap: „Örüljön, hogy tíz kisangyal vár rá a mennyországban"? „Odaát maid iobb lesz!" — elegendő vigasz-e, és főleg keresztény szellemű vigasztalás-e a kisemmizetteknek, jogaiktól megfosztottaknak, testileg vaay szellemileg fogyatékosoknak, rokkantaknak, mozaássérülteknek, ártatlanul szenvedőknek, gyógyíthatatlan beteg- séaben gyötrődőknek, éhhalálban vergődőknek, haldoklóknak? b) Eltorzulhat istenfogalmunk: Mert ha igaz az, hoay „a halált nem az Isten alkotta, ő nem leli örömét az élők pusztulásában” (Bölcs 1,13). Hogyan lehet méais, hogy Isten saját Fiát sem kímélte, hanem „mindnyájunkért áldozatul adta” (Rám 8.32)? „Mert megfenyíti az Úr mind, akit szeret, s megostoroz mindenkit, akit fiaivá fogad” (Zsid 12,6). A szenvedés, halál áldozati értékének és örök üdvösséget szerző érdemének egyoldalú túlhangsúlyozása belevetíti az ember szadista-mazochista (kínzó-öngyötrő) tudatalatti hajlamait is az istenkénbe, és így eltorzítja, megrontja a helyes istenfogalmat, az igaz Isten helyébe „bálványt” állít, aki Moloch gyanánt nyeli el az ártatlanokat. A bűnöket megbocsátó Isten fogalma annyiban torzulhat el, hogy — bár kívánatos az Isten iránti szeretetből fakadó bánat, — de a bűnbánat szentségének felvételéhez elegendő az ún. „kevésbé tökéletes bánat", amelynek indítóoka a mennyország reménye vagy a pokol félelme. így „Isten gyermekeinek szabadsáaa” — a bűntől való szabadulás öröme helyébe könnyen léphet a „szolgai félelem”, a bűn és büntető Isten, a kárhozat miatti szorongás. c) Könnven öncélúvá válhat ebben a felfoaásban a vezeklés, engesztelés, önsanyargatás. min+ha Isten örömét lelné az Ö engesztelésére vagy a „lelkek üdvösségéért” végzett és vállalt önkinzásban. d) lézus szenvedése és halála sem öncél és nem mágikus hatású üdvösségforrás! „Senki sem szeret jobban, mint aki életét adja barátaiért!” — mondja Jézus (Jn 15,13). Jézus szenvedésének és halálának értékéi is az ő Atya iránti hűsége és irántunk való szeretete adja meg. „Isten azzal tesz tanúságot irántunk való szeretetéről, hogy Krisztus meahalt értünk . .." (Rám 5 8). ,,A szeretetet arról ismertük fel, hoay életét adta értünk. Nekünk is kötelességünk életünket adni testvéreinkért” (1Jn 3,16) (vö. 1Jn 4,9k). X. Léon-Dufour így értelmezi: Jézus szenvedését és halálát sohasem kívánta úgy, mintha önmagukban kedvesek. Isten előtt érdemszerzők lettek volna. Jézus a halált elfogadta, mint Istentől kaoott és az egész világ minden emberéhez szóló küldetésének (az emberi gonoszság és visszautasítás miatt) elkerülhetetlen következményét.2 Jézus egész élete — tehát megtestesülésétől mennybemeneteléig üdvözítő hatású. Szenvedésének, halálának és feltámadásának különleges jelentőségét az adja meg, hogy Jézus az Atyától kapott küldetése tudatában és irántunk való szeretetből mindezt vállalta. Isten „feltámasztotta Jézust" — és ezzel igazolta Jézus küldetésének isteni eredetét és az eaész emberiségre érvényes üdvözítő jellegét, lay Jézus kiengesztelte a bűnös emberiséget a szent Istennel. Ezt az igazságot fejezték ki az apostolok és az ősegyház első teológusai az ószövetségi kultuszból átvett „áldozat" fogalmával: a húsvét fényében Jézus megdicsőülése után. „Az Emberfia nem azért jött. hoay neki szolgáljanak, hanem hoay ő szolgáljon és életét adja váltságul sokakért" (Mk 10,45). Mint jó pásztor „életét adia juhaiért" (Jn 1011). — „Szeretett és feláldozta magát értem" — írja Szent Pál (Gál 2.20). „Ügy tetszett (az Atyának), hogy benne (Krisztusban) lakjék az egész teljesség s hogy általa békitsen ki magával mindent a földön és a mennyben ...” (Kol 1,19k). Nem veszendő aranyon vagy ezüstön, hanem Krisztusnak a hibátlan és egészen tiszta Báránynak a drága vére árán lettünk megváltva (vö. 1 Pt 1,18k). A „kiengesztelődésen” az újszövetségi szerzők és az ősegyház Isten és ember egymás közti kibékítését értik, nem annyira a „bűnért járó büntetés elszenvedését” — mások helyett is. A kereszt Isten 152
