Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Meditáció: Önmagunktól - Istenig
MEDITÁCIÓ: ÖNMAGUNKTÓL - ISTENIG! Mind szélesebb körben válik ismertté, hogy a mai ember szorongásának, szervezeti stresz- szének oka az, hogy idegrendszere, vérkeringése és szívműködése nem képes kellően alkalmazkodni a gépkorszakhoz, a technikai sebességhez. Az események gyors változása a tartósságra, a várakozásra és a kitartásra való képességünket is lecsökkentette. Nem találjuk helyünket, az idő felgyorsult o folyton táguló térben, nincs állandó otthonunk. A helyzet felismerésével egyidejűleg tört fel az igény, hogy ismét a szellemi felöl közelítsük meg önmagunkat. Aszkézist, elmélkedést emlegetnek azok is, akik már nem emlékeznek Nursiai Benedek, Assziszi Ferenc, Loyolai Ignác imaformáira, és inkább Buddha, Lao-Tse és egyéb keleti módszerekhez fordulnak. Az a s z k é z i s azonban — tágabb értelemben véve — ma is begyakorlást jelent. Az ember tanulékony lény, ezért nemcsak horizontális, evilági teendőit, hanem vertikális, magasabb létre törő adottságait is gyakorolnia kell. A betegség, a rossz, a halál éppen a reklámozott „technikai biztosítottság” miatt váratlanul ér bennünket és gyakran kóros stressz okozója lehet. A mai munkatempót, az emberi érintkezések okozta feszültséget, izgatottságot és szétszakítottságot is csak gyakorlattal, saját belső központunkra irányuló összeszedettséggel tudjuk gyógyítani. A lét értelmetlensége, a mindennapok üressége, a kudarcoktól való félelem végül is szinte állandó, tárgynélküli szorongássá fajulhat. Ezt pedig csak az élő hit képes feloldani, rámutatva, hogy tetteinknök, életünknek van jelentése és végső értelme, fgy jutunk oz egyszerű, az emberi cselekvés gyakorlásából a hit igényéhez, a valláshoz, az Istenhez. Előbb vissza kell szereznünk tehát azt az elemi erőnket, amivel kitágítjuk beszűkült tapasztalási felületünket és megtaláljuk„a titokzatos" isteni jelenlét, az elvesztett „Numinózum” nyomait, magunkban, környezetünkben, kultúránkban. Mindennek megvalósításához a meditáció gyakorlata jelentős, sőt szükséges. A MEDITÁCIÓ ma divat, — mondják egyesek. Ezt el kell fogadnunk, de tudjuk, hogy bármiféle gyorsan terjedő divatnak, így ennek is mélyebb, lelki okai vannak. Évente kb. ezerkétszáz könyvet és cikket írnak róla. A mai meditáció az egész embert ,,megdolgozza", ezért átfogó aszkézisnek is mondható. A meditációval valami újat fogadunk magunkba, amivel nemcsak tudatunk, hanem egész lelki struktúránk is változik. A természetes meditáció azonban nem pótolja az imát, az Istennel való közvetlen találkozást, de elháríthatja a felé irányuló akadályokat. Mindenekelőtt gyakoroltatja a t e s t e t. Először is megtanít lélegzeni. A lélegzés a legszükségesebb életfenntartó, mégis öntudatlan funkciónk, ami a különféle lelki behatásokra változik. Gyakran beszélünk „vágyaink sóhajáról", szólunk arról, hogy „elakad a szavunk”, „kihagy az agyunk", hogy „kifulladtunk". A lélegzéstől függ az agy oxigénellátása, működése az idegrendszerrel kölcsönhatásban van. A lélegzés „autogén tréningje” visszahat érzéseinkre, gondolatainkra, alapja lesz a tiszta beszédnek, a magasabb testi-lelki teljesítményeknek. Formálja a fellépést, a magatartást, a kéz és a test mozgását. Feloldja o szervezeti feszültséget és mintegy kiterjeszti a lélektani időt a fizikai idő gyors pergésében és ezzel csendet, nyugalmat teremt bennünk. Az ilyen gyakorlatok még csak előkészítő jellegűek, konkrét szellemi tartalmuk alig van. Cselekvésünk rendezése azonban már elvezet a fegyelemhez, (a még természetes) erények gyakorlásához, majd az erény megszerzéséhez. így kezdjük értékelni belső világunkat, megérteni, megismerni önmagunkat, önarcképünknek ilyen kezdeti körvonalai szükségesek ahhoz, hogy rendezhessük kedélyvilágunkat, és így önmagunk számára is élménnyé váljunk. A légzés, a feloldódás és az öneszmélődés már kialakítja a meditáció formáit, - első fokon az ige-meditációt. Befogadásra kész lelkünk felfigyel egy-egy jelentős szóra, ősigére: Atya, szeretet, fájdalom, remény stb. Ezt halkan és többször kimondjuk, egyéni jelzővel, kifejezéssel gazdagítjuk, esetleg olyanokkal, amelyek „felejthetetlenül fülünkbe csengenek". Az ilyen szavak pozitív érzelmeket keltenek bennünk, öntudatlanul is megnyugtatják vegetatív idegességünket. A kimondás nagyon fontos! Nem „monologizálás" ez, hanem annak a jele, hogy amit felismerünk, azt közölni is akarjuk. Ha nem most, akkor egyszer ... de erre már most felkészülünk. Mert csak akkor van értelme kifejezni önmagunkat, ha létezik számunkra a „te”, egy másik ember, vagy a Másik, a lét Teljessége. A közlés és befogadás életszükséglete abból is felismerhető, hogy a lelki zavartság tünete mindig kóros elmagányosodás érzéssel, elnémulással, magunkba záródó kétségbeeséssel kezdődik. Lassan megérlelődik a meditáló emberben teremtettsége átfogó megtapasztalása és eljut a dolgok meditációjához. A tárgyat minden érzékünkkel meg akarjuk tapasztalni. Látunk, hallunk, szagolunk, tapintunk és ízlelünk. Ez ne a mohóság kíváncsiságával történjék, hanem óvatosan, türelemmel, bizonyos távolságvétellel. Túl közelről a dolgok visszataszítók is lehetnek, ezért megvetjük őket — vagy ellenkezőleg, éppen kiszolgáltatottjaik leszünk. A mai természettudományos szemléletben a dolgok belső rendjének ismerete jobban hozzá segít 12Ő
