Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Meditáció: Önmagunktól - Istenig
ahhoz, hogy megcsodáljunk egy ásványt kristályosodási törvényével együtt, — egy darabka szenet a benne előtűnő növényi rostok rajzolatával, — az állatokat saját magatartásukkal, közösségi életük belsőbb ismeretével. — Elég korai volt a művészetben az emberi alak arányosságának, szépségének a felismerése. Ebből indulhatunk el saját testünk meditációja felé. A régi „bűntudatos kíváncsiság” helyett próbáljuk inkább a test szépségét felismerni, —• nem saját, önző sóvárgásunk szemével, hanem a Megszólítónak tekintetével: „Neveden neveztelek téged!” önszemléletünk megszerzéséhez is szükségünk van tárgyakra, csillogó ércre, tükröző vízre, arra, ahol először találkozott az ember önmagával, külső arculatával. Minél több tárgyi tudásunk van önmagunkról és a világról, mindaz annál csodálatosabbnak mutatkozik. Ebbe a nagyszerű szemléletbe szívünk is beleremeg, eltűnik a világ félelmetes távolsága és idegensége, „otthonossá” válik, mert egy felsőbb Valóság boldogító közelsége járja át. A világ így szemlélve nemcsak olyan talányokat hordoz, amelyek technikai megoldásra várnak, hanem olyan titkokat is, amelyeket belsőleg kell értelmeznünk és megvilágítanunk. Saját emberségünk kialakítására, a teremtettség mélyebb megtapasztalására, nagy- szerűségünk és függőségünk alapélményére feltétlenül szükségünk van. — Az ember azonban nem szemlélheti mindig közvetlenül a tárgyakat. Szellemi adottságával képes arra, hogy JELEKKEL, emlékeztető képekkel szimbolizálja, felidézze és asszociálja a természetet. A jelképek átjárják gondolatvilágunkat. Ha egy ember belső vágyait tudatosítani akarjuk, akkor azokat egy-egy ősi szimbólumra vetíthetjük ki. Például szemléltetünk vagy rajzoltathatunk vele fát, amivel az ember ősidőktől azonosította magát. A fa a zöld sötétjében 'kezdődik, lombjaival az ég felé tör, sorsát, sok kínját kifejező heges vagy éppen töretlen szépségű törzsével tárja elénk. Nemcsak benne élünk a 'képek világában, hanem mi magunk is jelkép vagyunk. Az emberiség képeiből élünk; C. G. Jung összegyűjtötte az archetípusokat, azokat az alapvető ősképeket, amelyben összesűrűsödtek gyermekkori meséink, és emberiségünk korai élményei. Ősanya, gyermek, csillag, harc, győzelem, vándorlás a boldogság elérésére. Ezek a képek jelen vannak művészetünkben, a mítoszokban és a vallási kultuszban egyaránt. Álomképeink útján önmagunk mélységeibe hatolhatunk. A bennünk levő képeket tudatunkba emeljük, sok minden megvilágosul, megfogalmazzuk magunkat és másokra 'irányuló kapcsolatunkat. Korunkban módszeresen tanítható és szemlé'tethető a KÉPMEDITÁCIÓ. A látás ereje a lelki mélységekbe hatol, ezért kell a szavakat képekkel szemléltetni. De a látás szellemileg is felemen amint a „képezni” szó is utai rá. A képzelet erejével „átképezzük" az egyéniséget, a látott képet utánozni akarjuk. Az egyházi igehirdetés kezdettől használta a képeket, és az ábrázolásokat szavakkal egészítette ki. Egy-egy mélyértelmű művészi vagy egészen egyszerű jelentésű kép előtt megpihenünk, csendes szemlélődésünk felfrissít, belsőleg megvilágosít, és megújultan folytatjuk munkánkat. A KERESZTÉNY MEDITÁCIÓ. Klemens Tilmann rámutat a keresztény ima mai válságára: „Hogy az egyház megjelenési formája a nyugati világban vagy keresztényeinek életmódjában meditativ és imádságos vonásokat mutatna, — azt ma senki sem állíthatja. Sőt mindinkább nagyobb a veszély, hogy a nyugati hithirdetők az ázsiai szemlélődő népekhez is beviszik a maguk nem-meditatív formájú kereszténységét. A szemlélődő szerzetesek életének leikülete alig hatol be az összegyház életébe... A világiak imára tanítását sokáig elhanyagoltuk. Az élet minden területén a valóságot akarják élni — és mivel intellektuális úton az Isten megtapaszthatatlan, valósága számukra nem létezővé zsugorodik ... Azok viszont, akik úgy érzik, hogy az egyház nem elégíti ki lelkűk legtitkosabb vágyát az istentalálkozásban, egyre többen, a keleti, buddhista meditációhoz fordulnak." (Die Führung zur Meditation, Zürich, Einsiedeln, Köln, 1971. 21. és 23. o.) Ezeket a lehangoló sorokat Tilmann még 1970- ben írta, és éppen az ő indításával kezdődött el a sokoldalú kezdeményezés a keresztény ima megújításában. Kialakították a hagyományosan keresztény kontempláció és a mai profán meditáció között a harmonikus kapcsolatot. Számos kézikönyv, egyházi kisközösség gyakoroltatja a különböző 'imafonmákat. A világiak számára sok kolostor megnyitotta kapuját és vannak állandó helyek a tömeges és egyéni meditációra. Josef Sudbrack beható kutatásaival a meditáció lelkipásztori jelentőségét egészen a szentatyák és a remeték koráig vezette vissza. „Ebben az időben a meditáció a teremtett dolgok és a hitbeli valóságok ismételt átgondolását jelentette, azzal a szándékkal, hogy egy dolognak eredetét, működését és hasznát értelmileg feltárják . .. Ebben a gondolkodásban részt vett —minden szándékos gyakoroltatás nélkül — az egész test... A régiek számára a meditálás azt is jelentette, hogy egy-egy vallásos szöveget figyelmesen elolvastak, és ‘kívülről’ — a kifejezés leghatásosabb módján — megtanulták. A szöveget ajkukkal kimondták, emlékezetükben megőrizték, jelentését értelmükben fe'fogták és akaratuk minden erejével megvalósították... Az ilyen meditáló annyira magáévá teszi egy szöveg tartalmát, hogy mintegy ‘megeszi’, megkóstol127
