Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kiss László: Pasztoráció és emberi kibontakozás
akkor is, ha a betegágyon kell — tétlenül és tehetetlenül — feküdnünk: hiszen nem a magunk ügyét szolgáljuk, hanem Jézus Krisztusét, akinek kegyelmi kincseit közvetítjük. Használjuk ki jobban meglévő lehetőségeinket! Azt hiszem, egyszer ezen is elmélkedhetnénk és lelkiismeretvizsgálat tárgyává tehetnénk: Vajon valóban 100%-ig kihasználtunk-e mindig minden lehetőséget? Isten — nyilván — csak az „adott talentumok"-ról kér számon. Ilyen talentumnak tekinthetjük nemcsak a tehetséget, hanem az időt és az adott lehetőségeket is. Ne más, el nem érhető lehetőségek után sóhajtozzunk, hanem használjuk ki maximálisan a rendelkezésünkre állókat. Jézus csak három évig működött nyilvánosan. Pál apostolnak is „kötött lehetőségei" voltak. Jézusnak is volt kudarca: bár a kafarnaumi zsinagógában az élet kenyeréről beszélt, mégis sokan elhagyták. Pál apostolt ki is nevették az Areopa- goszon mondott beszéde miatt. De ők nem keseredtek el. Tovább hirdették az Isten Országát. — A lelkipásztori kudarc kiindulópontja lehet egy lelkileg elmélyültebb, mélyebb lelkipásztori munkálkodásnak, amikor majd nem annyira a külsőségeket, a látszat-eredményeket, a statisztikákat tekintjük, hanem jobban ráhagyatkozunk arra az Istenre, akinek kezében csak eszközök vagyunk és aki — méltatlanságunk ellenére is — munkatársaivá fogad minket. A lelkipásztori munka és az egyház „ősi célja: hogy Isten és Vele együtt az Élet is lépjen bele az ember élete történetébe" (vö. P. M. Zulehner: i. m. 8.). Istennek ezt az emberi életbe való belépését kell a papnak ,,megtapasztalhatóvá tennie". — Ahol az ember lelki várának kapuját belülről nem reteszeli el, — illetve kinyitja ezt a belső zárat, ott belép a „kopogtató Isten” (vö. Jel 3,20). K. Rahner az egyház lelkipásztori tevékenységét „misztagó- giának" nevezi, vagyis, „a titokba történő bevezetésnek", amely egyúttal az ember élete is, még mielőtt az egyház lelkipásztorilag tevékenykednék (vö. K. Rahner: Die missionarische Predigt, Handbuch der Pastoraltheologie, I. köt. Freiburg, 1964. 219—229.). Isten mindig tevékeny. Isten — Jézusban megtestesülve — mindörökre „elkötelezte magát az ember mellett”, és „kopogtat a lélek ajtaján”, hogy bebocsátást nyerjen. Az ember azonban elzárkózhat, magára zárhatja lelke ajtaját. — Ez a „bezártság” lehet szabodakarattól függő (személyes bűn) — de lehet az embernek „örökölt bezárultsága” is (eredeti bűn: vö. P. M. Zulehner: Kirche, Anwalt des Lebens, Wien, 1980.). Az ember Isten felé való bezártságának oka: vagy a hitetlenség, vagy a hinni nem-tudás. Milyen esélyek tárulnak fel ma a lelkipásztorkodás előtt? Örökölt és saját elkövetett bűneinkkel elzárkózottságban élünk. Isten arra törekszik, hogy az ember megnyíljon, feltáruljon. Ehhez használja fel a lelkipásztor munkáját is. — Az Isten előtti feltárulási folyamatot a Szentírás „megtérésnek" nevezi. Az embernek magának kell élete ajtajának reteszét elhúznia, magának kell biztosítania az Isten előtti feltárulkozást. Le kell vetnie a „régi embert”, hogy magáro ölthesse az „új embert”. A legtöbb ember — főleg, ha szokásos, vagy szenvedélyből fakadó bűnök rabja (paráznaság, kábítószerek, alkohol stb.) kézzel-lábbal tiltakozik a megtérés gondolata ellen (vö. J. A. Caruso: Die Trennung der Liebenden, Stuttgart, 1968; P. M. Zulehner: Umkehr, Prinzip und Verwirklichung, Frankfurt, 1979.). A megtérés ugyanis hasonlít egy kicsit a meghaláshoz. A megtéréshez is kapcsolódik az a szorongás, hogy el kell pusztulnunk, meg kell halnunk; azért, mivel görcsösen ragaszkodunk ahhoz, ami a miénk. A szomorkodás, gyász folyamatának lélektani tanulmányozása (Y. Spiegel: Der Prozess des Trauerns, München—Mainz, 1973.) kimutatta, hogy egy ember könnyebben és szívesebben szánja rá magát a lelki leltárulásra, megtérésre, ha van mellette valaki, aki ezen az úton elkíséri, aki ébren tartja benne azt a reményt, hogy ezen a szűk ösvényen áthaladva élete és szabadsága egyre növekedni fog! Ezzel az elkíséréssel segít a berozsdásodott zárat kinyitni, segít az embernek újrakezdeni. Szolidaritása és remény melletti tanúskodása „megtérése kísérőjévé" teszi a lelkipásztort, és megerősíti életerejét, bizalmát, hogy a megtérés nem vezet a halálba, megsemmisülésbe, hanem inkább oz igazi élet növekedését segíti elő. A belső, lelki retesz elhúzásával a megtérő ember úgy érzi, hogy megfosztják biztonságától, pedig erős tartást, békét és védelmet keres (vö. P. L. Berger: Zur Dialektik von Religion und Gesellschaft, Frankfurt, 1973.). — Az emberek (egy része) azt várja az egyháztól, hogy védje és oltalmazza azt, amit elértek békében, biztonságban, életstílusban. Egy olyan társadalomban, amely tagjait gazdaságilag folytonosan „fogyasztókká” alakítja át, a vallásos élet is könnyen „birtoklási vallásossággá” deformálódhat (vö. R. Funk: Frömmigkeit, zwischen Haben und Sein, Zürich, 1977.). — Az élő Isten egyháza Otthon, ígéret annak, aki Isten felé útnak indult, — aki maga mögött hagyta a jóléti társadalmat (mint tette — analóg értelemben — Ábrahám és a pusztában vándorló választott nép is); aki nem ragaszkodik képzelt isteneihez, hanem rábízza magát az egyedül élő, igaz Istenre. 112
