Teológia - Hittudományi Folyóirat 15. (1981)
1981 / 2. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Waigand József: Magyar liturgikus szövegeink az ifjúsági lelkipásztor szemével
Elkötelezett róhagyatkozás Istenre Az Istenben bízó, feltétel nélküli róhagyatkozás a lelkipásztor számára azt jelenti, hogy: — Le kell lepleznie a teljesítmény-erkölcs eretnekségét! Az ember dolgozik, de a „növekedést Isten adja!” Mégpedig a maga idejében! — Ha mindent ráhagyok Istenre, ez nem jelenti azt, hogy nekem már nem kell semmit se tennem. Teológiailag értelmetlen az „imádkozni vagy dolgozni” alternatíva. Elkötelezettségünk arra késztet, hogy tegyünk meg minden tőlünk telhetőt, — még akkor is „haszontalan szolgák" vagyunk. Egyszerű, véges és korlátolt erőinket — a helyzetnek megfelelően — biztosan és célravezetőén vessük be! Még két megfontolás segíthet: — 1. Az élet ,,Isten drámája velünk!" — Ezt a drámát mi úgy éljük meg, mint közösséget és szolgálatot (koinonia és diakonia). — Hirdetve és imádkozva szólaltatjuk meg és a központi „liturgikus-cselekvéssel” ünnepeljük (vö. P. Beguerie: Liturgie und Leben: Lebendige Seelsorge, 29/1978/ 304—308. — D. Zimmermamn: Leben— Glauben—Feiern, Dimensionen des Glaubenweges, Lebendige Seelsorge, 29/1978/ 148—151.). — 2. A mi munkánk mindig eszközszerű — de nem olyan értelemben, mintha pótolhatnánk Isten cselekvését. Az emberek között olyan szolidaritást kell kiépítenünk, amely a „kegyelem megtapasztalási helyévé lehet". Az ember sohasem magányos, emberek kísérik hite útján is. — Rá kell döbbennünk végre, hogy a lelkipásztorkodás minden keresztény feladata, — és nem kizárólagosan a szolgálati papságé! A „nagy esély” Az egyház mai „tehetetlenségében" felfedezhetünk egy nagy esélyt (P. M. Zulehner: i. m. 11.). — Ez pedig az, hogy az egyháznak most megvan a módja és lehetősége arra, hogy ismét a „szegények egyháza" legyen! Az egyház lehetne a „tehetetlenek", az elnyomottak, a kizsákmányoltak szövetségese. Lehetséges, hogy a lelkipásztorkodást éppen a mai idők viszonyaival — ha tud az „idők jeleiből” olvasni, — maga Isten „kényszeríti” arra, hogy újra csak Jézus útját járja, és az emberek úgy tapasztalhassák meg az egyházat, mint amelynek kapui nyitva állnak minden szegény és minden tehetetlen, minden szenvedő és elgyötört ember előtt. — Éppen korunk nyújt lehetőséget arra is, hogy az emberek újro kis közösségekben éljék és tapasztalják meg az egyházat, hogy így személyesen ismerhessék meg egymást, és közelebb kerüljenek egymáshoz az élet más területein is. Korunk ad esélyt arra is, hogy az egyház legkisebb sejtje a „család" legyen: egy-egy család kis „család-egyház" legyen, ahol mindenki megtalálja a maga szerepét, feladatkörét. A család ma már rég nem „gazdasági társulás”, hanem a vérség és a szeretet szálai fűzik össze. Keresztény családokban ehhez a közösségi kapcsolathoz még hozzájárul a közös hit, a közös imádság, a közös „istengyermekség” tudata is: egymás segítése nemcsak anyagilag, nemcsak munkában, hanem a hitéletnek, az erkölcsi életnek nehézségein, buktatóin át is. Végül éppen a mai kor ad nagyobb lehetőséget az egyháznak arra, hogy nagyobb és szélesebb körű tevékenységet fejtsen ki a „diakonia" vonalén: segítse a sokgyermekes családokat, a gyermeküket egyedül nevelő szülőket, a válási árvákat, a magukra maradó, magányos, idős és beteg embereket. Minél több az idős, a testileg vagy szellemileg fogyatékos, a beteg, a magára maradó: annál inkább nyílnak új távlatok a lelkipásztori munka számára: Jézus szeretetével segíteni a felebarátban szenvedő Jézuson. Kiss László MAGYAR LITURGIKUS SZÖVEGEINK AZ IFJÚSÁGI LELKIPÁSZTOR SZEMÉVEL A zsinat szellemében megújított miseliturgiát az 1967. évi püspöki szinoduson mutatták be először. A szinodusi atyák túlnyomó többsége örömmel fogadta. Voltak kritikai hangok is, amelyek főleg azt kifogásolták, hogy a miseliturgia szerkezete aránytalan: az igeliturgia ugyanis időtartamban lényegesen hosszabb, mint az áldozati liturgia. Lercaro bíboros, az egykori Istentiszteleti Kongregáció prefektusa azonban megmagyarázta: éppen az Isten szava, vagyis az igeliturgia az, ami lelkünket az áldozati liturgiára felhangolja. Ezért el sem választható tőle, szerves egységet alkot vele. 113