Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Eukarisztika és egyházi közösség
Gál Ferenc EUKARISZTIA ÉS EGYHÁZI KÖZÖSSÉG Az egyház mindig közös szentmisével, az eukarisztikus áldozat bemutatásával ünnepel. Érzi, hogy itt a test együtt van a fővel, Krisztussal, és belekapcsolódik a megváltás misztériumába. így van ez az apostoli idők óta, amikor a kenyértörést házaknál végezték, és tiszta szívvel vették magukhoz (ApCsel 2,46), vagy amikor összegyűltek az Or vacsorájának elköltésére (1Kor 11,20), vagy amikor a Zsidóknak írt levél (9,25) szerzője arra kéri a hívőket, hogy összejöveteleikről ne maradjanak le, hiszen liturgiájuk annak a földi képe, amit Krisztus a mennyei szentélyben végbevisz. Az egyház mint természetfölötti és vallási közösség itt mutatkozik meg leginkább, s ez a meggyőződésünk nem lankad azóta sem. Éppen azért nem árt, ha részleteiben is kifejtjük, hogy az egyház közössége hogyan aktualizálódik az eukarisztia ünneplésében. Azon nem csodálkozhatunk, hogy Isten az üdvösség rendjét és történetét összhangba hozta az ember közösségi természetével. Létünket a közösségben éljük meg, én-ünk, személyiségünk itt alakul és teljesedik. Az én szükségszerűen kitárul a te és a mi felé. Az egyén a közösségért van, a közösség az egyénért. Az érdekeket, a ráutaltságot nem is lehet élesen elhatárolni, de ha az egyensúly a túlzó individualizmusban vagy kollektivizmusban felborul, annak megvannak a káros következményei. A közösségnek a belső, személyes adottságokon kívül megvannak a külső tényezői is: a vérségi leszármazás, a kulturális hagyomány, a gazdasági és politikai egymásrautaltság stb. A vallási közösség alapja mindig a hit. Még ott is, ahol a hit csupán az emberi vágy kivetítése vagy mitikus hagyomány, nem pedig a magát kinyilatkoztató Isten elfogadása. Az ószövetségi vallásban erős szerepet játszott a vérségi kötelék, az Abrahámtól való leszármazás, de igazi alap itt is az egy Istenbe vetett hit maradt: Halld Izrael, Jahve, a mi Istenünk az egyetlen Úr! (MTörv 6,4). Ezen nem változtat az sem, hogy később a testi jelek, a templom és a külsőleges szertartás vagy a törvény került előtérbe, mint közösségi kapocs. Az újszövetségi vallás, a kereszténység kimondottan a hit közössége. Jézus azokat hívja, akik bűnbánatot tartanak és hisznek az üdvösség örömhírében. A tanítványok kötelesek azt hirdetni, amit Jézus tanított, s az üdvösség útja a hit és a keresztség (Mt 16,16). Akik Krisztussal azonosították magukat, azokat christianoi-nak, krisztusiaknak, azaz keresztényeknek nevezték (ApCsel 11,26). A közösségi élmény még fokozódik azáltal, hogy Krisztus valamilyen természetfölötti életközösségbe fogja össze övéit. Aki teljesíti a mennyei Atya akaratát, az neki testvére, nővére és anyja (Mt 12,50). Ezt az életközösséget jelzi a szőlőtő és a vesz- szők hasonlata is (Jn 15,5). Pál apostolnál Krisztus misztikus testének hasonlata lép előtérbe, amelynek összetartó kapcsa a Szentlélek: „Egy Lélekben egy test lettünk a kereszt- ségben" (1Kor 12,13). János apostol levelében ez a kegyelmi kapcsolat kibővül, s a Szent- háromság életközösségét érinti: „Mi az Atyával és Fiúval, Jézus Krisztussal vagyunk közösségben” (1Jn 1,3). Ez a kegyelmi közösség szükségszerűen szeretetközösség is lesz, hiszen Krisztus azt a szeretetet adja neki, amelyet az Atyától hozott. A hívők egymáshoz való viszonyában az az alapvető elv: „Úgy szeressétek egymást, ahogy én szerettelek titeket” (Jn 15,17). A Krisztustól alapított jogrend arra való, hogy ezt a kegyelmi és szeretetközössé- get intézményesítse. Az egyházi közösség tehát sokrétű. S ha az egyház kezdet óta a maga közösségi jellegét leginkább az eukarisztia ünneplésénél fejezi ki, akkor ez bizonyára azért van, mert az eukarisztikus cselekmény ezt a sokrétűséget egységbe foglalja, és tükrözi a közösségnek sajátos, kizárólagos krisztusi eredetét. A misztériumról akkor kapunk megközelítőleg teljes képet, ha több oldalról bemutatjuk. Liturgikus közösség Az apostolok idejéből származó első beszámoló arról értesít, hogy a keresztényeknek megvolt a külön ünnepi liturgiájuk, a kenyértörés, amit magánházaknál végeztek, tehát saját közösségükben. Pedig egyébként még részt vettek a közös imákon a jeruzsálemi templomban. A zsidóságtól való elszakadást tehát a kenyértörés vezette be (ApCsel 2,42). Pál apostol ugyanezt a kenyértörést az Úr vacsorájának mondja (1Kor 11,20). Az egyházi használat azonban nem ezeket az elnevezéseket örökítette meg, hanem az eukarisztiát, a hálaadást, s ezzel is jelezte, hogy ünnepi liturgiát lát benne. Ma az egyház és a liturgia reformjával kapcsolatban sok szó esik az eukarisztia megünneplésének formájáról is. Egyesek úgy gondolják, hogy a Tridenti zsinat óta a misének a keresztáldozattal való összefüggése miatt 7
