Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Gál Ferenc: Eukarisztika és egyházi közösség
elmaradt az utolsó vacsora közvetlenségének és kötetlenségének emléke, ezért arra törekszenek, hogy a mise külsőségei elsősorban a baráti összejövetelre emlékeztessenek. Hogyan fest ez a törekvés teológiai szempontból? Fel keli-e áldoznunk az ünnepélyességet a közvetlenségért, illetőleg mire törekedjünk? A baráti közösség kihangsúlyozására vagy az ünnepi, imádkozó közösség kihangsúlyozására? Az legyen a fő szempont, hogy Krisztus jelenlétében is testvérek, barátok vagyunk, vagy az, hogy Krisztus jelenlétében az Atya elé járulunk hódolatunk bemutatására? Az Úr vacsorájának elnevezését Luther elevenítette fel újra, de a katolikus egyházban nem lett általános. A hivatalos megjelölés az eukarisztia maradt. Nem kétséges, hogy Jézus az utolsó vacsora keretében rendelte az oltáriszentséget, s ez a vacsora akkor vallásos családi összejövetel volt. Az apostoli egyház azonban mint liturgikus, ünnepi eseményt folytatta. Az eukarisztia szó is a Szentírásból való. Azt a hálaadó imát jelölte, amelyet Krisztus a kenyér és a bor fölött elmondott (eucharistesas, Mt 26,27). A szó már a második század elején Antióchiai Ignác levelében az egyház egész liturgikus cselekményét jelenti. Tehát tudatában vannak annak, hogy olyan valamit végeznek, amiért és amivel kifejezhetik hálájukat, dicsőítésüket az Atya előtt. A mise történetének nagy kutatója, Jungmann úgy tekint vissza erre az időre, mint annak bizonyítékára, hogy az utolsó vacsorára való emlékezésben a hálaima túlsúlyba jutott minden más mozzanat fölött1. Az áldozati jelleget és a lakoma jellegét nem akarták elhallgatni, de azt ragadták ki belőle, ami számukra a legjelentősebb volt, vagyis hogy itt az egyház szellemi áldozata megy végbe.2 H. Schürmann a fejlődés három fázisát különbözteti meg: Jézus húsvéti vacsoráját, az apostoli egyház gyakorlatát és a közvetlenül utánuk következő időt.3 Jézus a húsvéti vacsorát eaés7en ószövetségi keretben végezte, de amikor az evangélisták megemlékeznek róla, el- hanviák mindazt, ami a régi szövetséghez tartozott, s csak a kenyér és a bor cselekményét említik. Vagyis azt, ami új volt és előre mutatott. Tudták, hogy a parancs: ezt tegyétek az én emlékezetemre, nem a passah-lakomára vonatkozik, hanem Jézus testének és vérének a liturgiájára. S ez a liturgia új szellemet, új magatartást követelt. Amikor Pál apostol az oltáriszentség szerzéséről beszél, már nem is említi a húsvéti vacsorát, hanem íav vezeti be elbeszélését: Jézus elárultatásának éjszakáján kezébe vette a kenyeret stb. (1Kor 11,22), Jézus utolsó vacsorája tehát még nem volt elkülönült keresztény liturgia, hanem ott az új valósáa még teljesen beilleszkedik az előképbe. Ezért, amikor mi visszatekintünk rá, óvatosnak kell lennünk a külsőségek megítélésénél. Jézus nem az utolsó vacsorát akarta ránk hagyni, hanem azt, amit az apostoli egyház a Szentlélek vezetése alatt abból a vacsorából átvett. János evangéliuma még jobban kiszakítja az eukarisztiát a régi zsidó környezetből. Nála ezt olvassuk: „Jézus tudta, hogy elérkezett az óra, amikor a világból vissza kell térnie az Atyához” (Jn 13,1). Ott ez a vacsora már az örök szeretet emléke és bizonyítéka. S az eavház kezdettől fogva saját szertartásának, saját áldozatának tekintette az eukarisztiát, azért nem korlátozta azt a húsvét ünnepére, hanem kezdettől fogva a hét első napián, az Úr feltámadásának emlékére ünnepelte meg (ApCsel 1,10; 20,7; 1Kor 16,2). Ha íav látjuk az összefüggést, nem beszélhetünk szakadásról és törésről Jézus és az egyház között, mint ahogy ma egyesek eavoldalú történetkritikai módszer alaoián hangoztatják/* Jézus rselekménve az a mag, amelyből az eqvhó-* lituroiáia kibontakozott. Az eavhóz új lituroikus közösséanek tudta magát, amely Jézus főoapsáqában való részesedésen alapszik. Ezért nevezi magát Isten új népének, sőt királyi papságnak (1Pt 2,9). Az anostoli eqvház tehát örök húsvétban akart élni. de úav, hogy ahhoz a keresztáldozat vezeti. Ezért lett az utolsó vacsorából ünnepi, szellemi, liturgikus cselekmény. Már Pál apostol arra törekszik, hogy az eukarisztia ünneplése szakadjon el az anyagi ízű szeretetlako- mától (1Kor 11,22). Itt még vitázhatunk azok véleményével is, akik azt tartják, hogy az apostoli eqyházat az eukarisztia ünneplésénél nem is annyira az utolsó vacsora emléke vezette, hanem Jézusnak a mindennapi egvütt étkezése az apostolokkal és a bűnösökkel. H. Schürmann is hailik erre a véleményre. Pedia több bizonvíték van arra, hogy a keresztények számára ez inkább az örök lakoma elővételezése volt, amelyen „menvegzős ruhában" illik megjelenni. Ezért figyelmeztet Szent Pál, hogy vizsgálja meg magát az ember, mielőtt ebből a kenyérből eszik. A későbbi hagyomány is arról beszél, hogy Jézus a szent dolgokat a szentekre hagyta. Itt tehát inkább a meqváltottság. a meqszentelődés, a gyermekké fogadás jutott mindenkinek eszébe, nem a bűnösség. Ezért érezték magukat a jelenlevők ünnepi közösségnek. A második század elején Plinius leveléből megtudjuk, hogy a bitlniai keresztények reggelenként gyűlnek össze istentiszteletre. Tehát már nem is vacsora keretében ünnepük az eukarisztiát. Néhány évtizeddel később pediq Justinus arról számol be, hogy az egybegyűlt közösséq a Szentírás olvasását ülve hallgatja, az eukarisztikus cselekményt ellenben állva végzi.8 Lehetetlen ebben meg nem látni az imádkozó, ünnepi, liturgikus magatartást. Az egyház folytatni akarja Krisztus főpapi tevékenykedését. Itt mindig e
