Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Tarjányi Béla: A család a Bibliában
Pál írásaiban — olyan megnyilatkozásokkal is, amelyek a nő alárendeltségéről beszélnek. „A teremtésben Ádám volt az első, Éva utána következett" (1Tim 2,13). „Nem a férfit teremtették az asszonyért, hanem az asszonyt a férfiért” (1Kor 11,9), „a férfiból (11,8), ezért a férfi „feje az asszonynak" (1Kor 11,3; Ef 5,23), az asszony pedig „alá van vetve a férfinak" (Rám 7,2; 1Pt 3,1.5). Meg is érdemli, mert ő volt az oka az első bűnnek: „Ádámot nem vezették félre, de az asszony hagyta, hogy félrevezessék, s bűnbe esett” OTim 2,14). Az asszony a férfi számára azóta is a kísértés, a bűn forrósa, ezért „jobb, ha az ember asszonnyal nem érintkezik" (1Kor 7,1). A nők rovására tett megkülönböztetésnek a keresztény istentiszteleten is meg kell mutatkoznia Pál szerint: „Az asszonyok hallgassanak az összejöveteleken. Nincsen megengedve, hogy beszéljenek, nekik engedelmeskedniük kell, ahogy a Törvény is mondja (I). Ha tudni akarnak valamit, kérdezzék meg otthon a férjüktől, mert szégyenteljes dolog (aiskhron), ha asszony beszél az összejövetelen (en ekklésia)" (1Kor 14,34—35). A nők alárendeltségére vonatkozó kijelentéseket és intézkedéseket nem tekinthetjük általános érvényű keresztény igazságoknak, minden korban és helyzetben érvényes rendelkezéseknek: 1. Ugyanezek a szerzők más helyeken a teljes egyenlőséget hirdetik, Id. fent. 2. A megkülönböztetés nem Jézus tanításával, hanem a korabeli hagyományos zsidó felfogással áll összhangban. Pál kifejezetten is hivatkozik a zsidó Törvényre (1Kor 14,34), jóllehet a Törvény érvényét vesztette (vö. Róm 7,4). 3. Az ősegyház életében és igehirdető gyakorlatában nem érvényesül ez a megkülönböztetés. Szafira nem férje bűne miatt bűnhődik, hanem azért, mert ő is csalt és hazudott (ApCsel 5,1—10). Lidia nem csak megtér egész családjával, hanem otthont is ad Pálnak és kísérőinek (ApCsel 16,40). Pál számos keresztény nőről és asszonyról emlékezik meg szeretettel (Júlia, Olimpia: Róm 16,15; Klaudia: 2Tim 4,21), sőt gyakran arra is utal, hogy azok részt vettek az evangélium terjesztésében: Dorkász „sok jót tett” (ApCsel 9,36—42); Főbe „a kenkreai egyház szolgálatában áll, sokaknak volt támasza, nekem magamnak is” (Róm 16,1); Mária „sokat fáradt értetek" (Róm 16,7); Juniát „az apostolok körében nagyra becsülik" (16,7); Triféna „az Úrért fárad" (16,12); Nimfa házában jön össze a laodiceai keresztény közösség (kol 4,15); Fülöp diákónus lánya próféta (ApCsel 21,9). Priszcilla — férjével együtt -— „munkatársa” Pálnak (Róm 16,3): szállást ad neki (ApCsel 18,3; iKor 16,19), kíséri az apostolt missziós útján (ApCsel 18,18), sőt magyarázza Isten tanítását Apollónak, a korintusi térítőnek (ApCsel 18,26). Figyelemre méltó az is, hogy Priszcillát az apostoli írások (hat esetből) négyszer férje előtt említik. A keresztény gyakorlat nem ismer tehát megkülönböztetést. A nők alárendeltségére vonatkozó kijelentések részben gyakorlati visszaélések hatására születhettek (vö. IKor 14,36), részben pedig a szerzők egyéni álláspontját7 vagy a korabeli felfogást tükrözik, amelyet az apostolok is csak nehezen és fokozatosan tudtak levetkőzni. A gyermekekről ritkán esik szó az újszövetségi iratokban, de ez a kevés teljesen összhangban áll Jézus felfogásával, aki a gyermeket Isten előtt teljes értékű személynek tekintette. Természetesen a szülő nevelni tartozik gyermekét (1Tim 5,10), a gyermek pedig mindenben engedelmeskedni (Kol 3,20; „az Úrban", Ef 6,1). De a gyermek nem tulajdon többé, nincs kiszolgáltatva az apa kénye-kedvének. A szülőknek éppúgy szeretniük kell őket, mint egymást (Tit 2,4). Az apáknak Pál két helyen is a szívükre köti, hogy „ne gerjesz- szék haragra gyermekeiket" (Ef 6,4; Kol 3,6). Közelebbről nem mondja meg, mire gondol, annyi azonban nyilvánvaló, hogy az apai önkény és a szülői hatalommal való visszaélés ellen beszél. A gyermekek „szentsége" (Krisztushoz való tartozása) éppoly fontos, mint a szülőké (1Kor 7,14). c) A család részvétele a keresztény közösség életében. — A családi ház és közösség kezdettől fogva fontos szerepet játszik az evangélium hirdetése, a keresztény hit terjesztése során. Jézus rendszeresen időz barátai, tanítványai házában, családi körben (Péteréknél Ka- farnaumban, Lázáréknál Betániában). Családi körben tanít, gyógyít (Mk 1,29; 2,2; Lk 10,39; Jn 12,8), magánháznál fogyasztja el a húsvéti vacsorát (Lk 22,7—13). Amikor tanítványait missziós útra indítja, családokhoz küldi őket (Mt 10,12—13; Mk 6,10; Lk 9,4; 10,5.7). Jézus halála után a keresztények a kenyértörést családoknál végzik (ApCsel 2,46). Egy ideig eljárnak ugyan a templomba (uo.), Pál is a zsinagógában kezd tanítani, de ezekről a helyekről hamarosan kiszorulnak. Az igehirdetés, az istentisztelet (kenyértörés) így többnyire családoknál zajlik: Kornéliusz házában (ApCsel 10,24—11—18: igehirdetés, agapé, keresztség); Filippiben a börtönőrnél (ApCsel 16,25—34: igehirdetés, étkezés,), Ticiusz Jusz- tusznál (ApCsel 18,7—11: igehirdetés másfél évig), Priszcilláéknál (ApCsel 18,25), egy harmadik emeleti lakásban (ApCsel 20.6—12: igehirdetés kenyértörés), Nimfa családja körében (Kol 4,15: a laodiceai keresztények összejövetelének helye). Ezek a példák jól mutatják, hogy a családi ház és közösség volt a keresztény igehirdetés 71
