Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Közösség és vallásosság

házakban, bár nemcsak igényük, hanem joguk is lenne rá. Sokan elítélik az egyházakat, a katolikus egyházat például azért, mert nem él a 2. Vatikáni zsinaton meghirdetett közösségi elvek szerint.

E szemrehányás nincs minden igazság híjával. Nem vitatható, hogy Jézus nem kevés nyíltságot, bizalmat és meghittséget kíván azoktól, akik be akarnak lépni Atyja országába. Az sem vonható kétségbe, hogy ilyen tulajdonságok nélkül kevéssé gyümölcsöző (ex opere operante!) az eukarisztia ünneplése. De nem feledkezhetünk meg arról sem, hogy ez a fajta nyíltság és meghittség Isten kegyelmének következménye, nem pedig létrehozó oka. Ha a kereszténység hosszú története során többen hittek volna igazán Jézus üzenetében, ha többen szerették volna egymást keresztény hitből fakadó bizalommal, akkor minden bteonnyal több meghittség volna ma az emberiség életében, mint amennyi ténylegesen megtalálható.

Nem következik ebből, hogy máról holnapra egyetlen óriási közösséggé lehetne átalakítani a világot. Az emberi személyiség szervesen érik, reménytelen dolog mesterségesen siettetni a fejlődés folyamatát. A Szentlélek is ott fúj, ahol akar, s nincs az a lelkesedés, mely rá tudná erőltetni saját céljait — igaz, hogy az egyházi struktúráknak sem engedelmeskedik. A buzgó lelkipásztor, aki elhatározza, hogy „én most közösséget hozok létre", ugyanolyan vétkesen leegyszerűsíti a dolgot, mint amilyen hibás az a lelkipásztor, aki nem hajlandó tudomásul venni a közösségi mozgalmat.

Az egyházaknak egyrészt elővigyázatosaknak kell lenniük az elsietett, rájuk erőszakolt, kiforratlan meghittséggel szemben, másrészt nem viselkedhetnek érzéketlenül korunk per- szonalista igényei iránt. A perszonalizmus az idők jele. Ha a hivatalos egyházak nem tudják kielégíteni az ilyen irányú meglevő és reális igényeket, akkor óhatatlanul felgyorsul a szektá- sodás folyamata, annak összes, mind az egyházra, mind a társadalomra veszélyes következményeivel együtt.

A perszonalizmus eszméinek terjedése ugyanakkor új lehetőséggel ajándékozza meg mind az egyházat, mind a társadalmat. A hiteles perszonalista közösségek nem fordulnak szembe a társadalommal vagy az egyházi szervezettel, a személy lényegét nemcsak a bensőséges- ségben keresik és találják meg, hanem a máshoz fordulásban, a másokért vállalt felelősségben. Hiszen az a legfőbb céljuk, hogy tudatosabban, kifinomultabban és hatékonyabban szeressék egymást és az embereket, úgy, ahogyan Jézus szerette a gyöngéket, kicsinyeket, szegényeket, mindazokat, akik segítségre szorultak. A perszonalizmus ismert jelszava: „perszonalista és közösségi" értelemszerűen azt jelenti, hogy „közösségi és társadalmi", azaz nem állítja szembe romantikus-anarchikus módon a kiscsoportokat és az össztársadalmat.

A mondottak három pontba foglalhatók:

— 1. A közösségi mozgalom „az idők jele": olyan jelenség, amellyel mindenképpen számolnunk kell és amely a jövőben csak erősödni fog.

— 2. A közösségi mozgalomban rejlő veszélyek és értékek fokozott felelősséget rónak az egyházakra, melyek akkor teljesítik hivatásukat, ha megkísérlik kielégíteni híveik reális igényeit.

— 3. A feladat nem könnyű, mert teljesen szokatlan, eddig még nem ismert jelenséggel állunk szemben. Tanulékonyság, kreativitás, kezdeményező kedv, fantázia szükséges hozzá. Ezek azonban csak új nevei azoknak az adományoknak, melyeket az Atya és a Fiú Lelke oszt ki egyházának.

Ha máskor nem, akkor legalább az eukarisztia ünneplésekor gondolhatnánk erre.

Hivatkozások: A. Greeley tanulmánya: Der Fortbestand von Gemeinschaft: Concilium 9/1973/9—15. — Sok hasznát vettem G. Siefer írásának is: Die ekklesiologischen Implikationen von Max Webers idealtypischer Unterscheidung von Gemeinde und Gemeinschaft: Concilium 10/1974/44—51. — A szövegben a következő művekre utaltam: M. Weber: Wirtschaft und Gesellschaft, Berlin und Köln 1964, I—II.; Gesammelte Aufsätze zur Religionssoziologie, Tübingen 1956. I—III. — R. Nisbet: The Sociological Tradition, New York 1966. 47—48. — E. Mounter: La personnslisme, Paris 1949. — E. Schillebeeckx: Concilium 8/1972/1. — Tomka M.: A szekularizáció mérlege: Valóság 1979. 7. sz. 60—70. — Cserháti Az egyház és szentségei, Budapest 1972. 117. — M. Scheler: Vom Umsturz der Werte, Bern 1955. 140. — H. Schürmann kéziratos tanulmányának címe: Christliche Weltverantwortung im Lichte des Neuen Testaments. — F. Tönnies: Gemeinschaft und Gesellschaft, 1926. és H. Plessner: Grenzen der Gemeinschaft. Eine Kritik des sozialen Radikalismus, 1924 művére J. Ritter: Historisches Wörterbuch der Philosophie, Basel/Stuttgart 1974. 3. k. 239—243.; 460—466. o. alapján hivatkoztam.

6