Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Betz, Otto: Időszerű-e még a közös családi ima?

vóisógával is erősen összefügg. — Ha ugyanis a csalód tagjai valóban összetartozónak érzik magukat, akkor keresik az együttlét formáit, és akkor valóban létrejön összetartozásuknak a belső „kultúrája”, rituáléja is. Mindenek előtt az ünnepek esetében szükséges egy jól kifejezett forma vagy valamiféle szokás, minthogy ezek (évente) ismétlődnek. És a gyermekek (különösen a kicsinyek) —, nagyon hálásak lesznek, ha majd visszagondolhatnak az elmúlt ünnepekre. Ezzel ugyanis egy bizonyos „megállapodottság" kerül az életükbe, egy oiyan alapforma, ami erősíti bennük a bizalmat.

Az elmúlt évtizedekben átfogó elvilágiasodást és „kijózanodást” éltünk át. A vallási formák ma a régmúlt korok ásatag maradványainak tűnnek. Nemcsak hogy a vallásosságot visszaszorították egy nagyon is magánjellegű, személyes zugba, hanem ez a vallásosság ma aligha találja meg a közösségileg és a nyelvileg is kifejezhető formáját. Talán ez éppen azért van, mert a munka világában, a jelenlegi társadalomban annyi beteges állapotot és fárasztó nyugtalanságot tapasztalunk. Egyre növekszik bennünk az a kívánság, hogy családi életünket mélyebbre alapozzuk.

Azt hiszem, ha valaki megtanul imádkozni, abban van valami közös vonás azzal, hogy megtanul beszélni, megtanul érezni és szeretni. Ha ugyanis az ima csak úgy „lóg a levegőben”, vagyis, ha nincs egybekapcsolva életünk sokoldalú megnyilvánulásával, akkor csak valami külső körítés, merő szertartás, valami „ráhelyezett adalék” marad. A gyerek egy jól megformált világba nő bele, eqy összefüggésekkel gazdag kozmoszba, egyfajta világfel- fogósmódba. Nekünk, mint szülőknek, az a kötelező feladatunk, hogy gyermekeinknek olyan birodalmat építsünk fel, készítsünk elő, amely majd befogadja őket, bizalmat sugároz feléjük és bátorságot ad az élethez. Ha a gyermekek által megtapasztalt világ értelmesnek tűnik, ha az őket körülvevő emberek megbízhatóknak és barátságosaknak mutatkoznak, akkor a gyermekek szilárd támaszt kapnak és bizalommal lépnek a világba. Az a döntő alapmodell, amit maguk előtt látnak, amit mindig „tanulmányozhatnak" az a család — mindenek előtt az apa és az anya. A családban bemutatva látják, hogyan is érintkeznek és bánnak egymással az emberek, hogyan értetik meg magukat, miként tisztelik egymást, vagy éppen harcolnak egymás ellen; miképpen becsülik nagyra a másikat, vagy hogyan teszik tönkre egymás életét. Az érintkezési formák és a nyelv az a „nyersanyag”, amit aztán a gyerekek is felhasználnak, hogy eljussanak létük elfogadásához. A gyermekek képtelenek szorongástkeltő világban élni, megmagyarázatlan és fenyegető valóság közepette! — A nyelv segíti őket abban, hogy bizalomkeltővé tegye azt, ami idegen, hogy utánozhatóvá tegye azt, omit eddig nem értettek, és hogy a rejtélyes világ titkaiba is belelássanak.

Hitünk nem más, mint létünk egyfajta magyarázata, a világ értelmezése. Ez a hit adja meg számunkra az alapot, hogy nyugodtan bevethetjük magunkat a létezésbe, mert tudjuk, hogy egy meghatározott útra küldtek, bizakodóan tekinthetünk Istenre. Jézusban olyan barátra találunk, aki soha nem hagy cserben minket. Ez a hit remélhetőleg nemcsak ruháinkra van kitűzve, hiszen ez nem egy jámbor jelmez, hanem meghatározza gondolkodás- és érzésvilágunkat, kihat mindennapi tetteinkre. Van a hitnek egy bizonyos „atmoszférája", a bizalomnak olyan elemi meghatározó ereje, aminek már aligha van szüksége szavakra. Van olyan alapvető nyitottság és hála is, amit nem szükséges folyton kifejeznünk. El tudok képzelni magamnak egy olyan embert, oki sohasem imádkozik, bár „mindig imádkozik", — aki egyetlen szót sem ejt ki, mégis szakadatlan párbeszédben él Istennel.

A gyereknek azonban kifejezett fomékra van szüksége. Ő biztosítani szeretné magának az édesanyja szeretetét, szüksége van az anyai vonzalom látható jeleire is, mivel ebből a barátságos érzületből és gyöngédségből él. A gyermek, ha szomorú vagy szorong valamitől, állandóan könyörög, hogy a szülők vegyék karjukba; ha csalódás, bántás éri, vigasztalásra vár. A gyermeknek a szülőkkel folytatott párbeszéde „segítő beszélgetés". Ez a segítő beszélgetés lehet az imádságnak is az alapmodellje. Jó lenne, ha felhívnánk a figyelmet arra, hogy gyermekeink tanuljanak meg csodálkozni, tapasztalják meg a hálót, gyakorolják magukat a kérésben és tudjanak segítségért is kiáltani. És amikor először mutatkozik meg a bűntudatuk, biztatni kell őket, hogy reménykedjenek bűneik bocsánatában és a jóvátétel ismételt lehetőségében. — Ügy hiszem, hogy a gyermeknek valami nagy dolgot jelent az, ha a szülők — akik a gyermek szemszögéből tekintve mégiscsak hatalmasok és mértékadóak —, „kicsivé” lesznek és meghajolnak a náluk Hatalmasabb előtt, az Isten előtt. Ha a gyermeket ilyen módon tapasztalják meg, hogy velük együtt szüleik is imádkoznak, hogy ők is elismerik hatalmuk korlátáit, és kifejezik, hogy hibákat is követhetnek el, — akkor az imádság a gyermek előtt nagyon komoly dolog lesz. Megkönnyebbülést jelent neki: Igen, a szülők is hibázhatnak, de ők is felelősséggel tartoznak Valakinek, és nem helyezik magukat trónusra, hanem ők is éppen úgy kérnek, hálát adnak, reménykednek a megbocsátásban, és nekik is gyakran meg kell térniök. Mindenek előtt, ráutaltak arra, hogy odafigyeljenek Istenre, mert csak így tudják felfogni, mit is kíván tőlük.

63