Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Betz, Otto: Időszerű-e még a közös családi ima?

Ha Te most, a családi ima érteimé és lehetőségei iránt érdeklődsz, akkor bizonyára egyéni helyzetedre gondolsz, gyermekeidre, a hatéves Szilíkére és a hároméves Timre. — A gyermekek részt vesznek egész életünkben és ha nekünk fontos az ima, akkor számukra is meglesz a jelentősége. — A fiatalok gyakran szeretnek elkülönülni a felnőttektől. Egyre inkább hangoztatják egyéniségüket és minden erővel meg akarják különböztetni magukat szüleiktől. Ebben a kérdésben legyünk megértéssel irántuk. Ha serdülő gyermekeinknél meg akarjuk őrizni a közös családi imaformákat, akkor meg kell osztani velük az imádkozás felelősségét is. Miért ne választhatnának egyszer ők is olyan szöveget, ami nekik tetszik? — Ha részt vehetnek benne, akkor az egész imádság menete világosabb lesz előttük, és saját ügyüknek érzik. Tevékenységük lehetővé teszi, hogy azonosuljanak az imádkozással —, mig az ellenkező esetben nagyon könnyen ellenállnak, egyszerűen azért, hogy bebizonyítsák: már ők is felnőttek.

Idáig többnyire a szóbeli imákra gondoltunk, bizonyos meghatározott szövegekre, — amikor a családi imádkozásról szóltunk. Vannak azonban az imában olyan előzetes formák és változatok is, amelyek nem kevésbé fontosak, és különösen akkor segítenek, amikor a konvencionális, a megszokott imaformákkal szembeni ellenállást nem tudjuk legyőzni, vagy éppen a hitünk közvetlen tanúságtételétől vonakodunk. — Ismerek olyan családokat, ahol csak ritkán, vagy talán sohasem imádkoznak együtt, de szokásban van náluk a közös „csendhallgatás". A hét folyamán, egy meghatározott órában az egész család együtt van. Meggyújtanak egy gyertyát, de nincs semmi „program", semmi liturgia, hanem kizárólag csönd van, ami elmélkedésre szólít. Talán éppen azért, mert nyugtalan korban élünk és egész nap oly sok zaklatásnak vagyunk kitéve, — az ilyen „pihenési-nyugalmi" időszak ellentétes hatásaiban igen élményszerű megtapasztalást nyújt.

Tudom, hogy szereted a képeket. Szívesen nézed és készségesen magyarázod el másoknak mondanivalóit. Ugye valamikor régen, milyen gyakran álltunk csendben együtt a szép képek előtt, nem volt szükségünk arra, hogy magyarázgassunk egymásnak. Csendes szemlélődésben megtaláltuk és megértettük egymást. Vajon az imádságban nem ilyesféle egybefogott szemlélettel van-e dolgunk? A kép ilyenkor nemcsak felületes benyomást ad, hanem szívünk mélyébe hatol, és megindítja bensőnket. A „képekben való elmélyülés" ilyen formái a gyermekeknél is lehetségesek, és különösen a fiataloknál igen hozzáférhető út az imádság felé. Fontos, hogy ne sokat beszéljünk a külsőségekről, a művészettörténeti jelentőségéről! Belső szemlélődésnek kell itt megindulnia és, amit ki-ki megél, megtapasztal magában, azt közölje a másikkal. Az ilyen szemlélődés olyan kölcsönös eszmecsere, ami a résztvevőket hatékonyan egybekapcsolja.

Hasonló élmény ehhez a közös zenehallgatás is. A muzsika mindig jelen van a szabadidőnkben, — ám a legtöbb esetben csak háttérzene, holmi kulisszazaj, amire az ember oda se figyel. Annál meglepőbb, ha odaadással átadjuk magunkat a zenének, mintha „csupa fül lennénk", akkor az egész személyünk, az egész testünk felfogja a zenét, és különös érzéseket, érzelmeket vált ki belőlünk, mozgásba hozza a szívet és képi benyomásokat kelt. Természetesen meg kell teremteni hozzá a megfelelő atmoszférát. A gyermekeket nyerjük meg és készítsük elő az ilyen zenei gyakorlatokra. Milyen boldogító és meglepő számunkra, ha egy ilyen élmény után egészen más módon beszélünk egymással. Talán ilyenkor egy-egy kifejezett „imafohász" is helyénvaló lenne.

Kedves Márkom! — Meg kell állapítanom, hogy én valójában nem is válaszoltam kérdéseidre. Nem neveztem meg semmiféle olyan imát, amit együtt mondhatnál reggel feleségeddel és gyermekeiddel. Nem javasoltam neked semmiféle modellt, ami a te sajátos élethelyzetedben megvalósítható lenne. Egyszerűen csak elmeséltem azt, ami a felvetett kérdés kapcsán eszembe jutott, hogyan is látok én néhány összefüggést, és milyen utak tűnnek járhatóknak előttem. Hiszen úgy van ez, hogy az a megoldás, ami az egyik családban bevált, nem biztos, hogy feltétlenül sikeres lesz a másikban. És mi nem akarunk sem másolni, sem pedig újfajta normákat felállítani. Viszont kölcsönösen bátorítanunk kell egymást, közölnünk kell, hogy milyen tapasztalatokat szereztünk, milyen próbálkozásokat végeztünk, és melyek a segítő, a sikeres (vagy éppen félresikerült) tapasztalataink.

Nagyon ajánlatos ezért, hogy a felvetett kérdést baráti körben is megbeszéld. Csodálkozni fogsz, milyen izgalmas (és ösztönző) beszélgetések alakulnak ki, ha a baráti családok egyszer kölcsönösen kicserélik tapasztalataikat. Hiszen mindenkinek megvan a maga élménye, mindegyikük a valóságnak egy kis darabját tárja fel és mindenki talál egy kis személyes hozzáférhetési lehetőséget. Nagyon jó lenne, egyszer egy-egy baráti családdal közösen ünnepelni, vagy egy vasárnapi programot közösen megszervezni és eltölteni. így valóban részesedhetünk egymás életéből. Megkérdezhetjük: hogyan végzitek a reggeli imát? Ti is felolvassátok-e, és megbeszélitek-e a vasárnapi evangéliumot? Próbáljuk meg, hogy egyszer már szabadon, könyv nélkül imádkozzunk, minden előkészület nélkül, egyszerűen csak úgy, rögtönözve!

(Otto Betz, Hat das Familiengebet noch eine Chance? Diakonia, 1980/2. 117—121. rövidítve).