Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kozma Imre: Ünneplésünk
Kis vidéki templom. Szentmise van. Amikor az áldozás pillanata elérkezik, két ministráns a főhajóban a templom végébe megy, majd lassan jönnek az oltár felé, mögöttük az áldozni szándékozók menete. Mindnyájan éneklik: „Ez az én testem..." Majd mindenki a helyére megy, leül és csend van. — Nincs ebben semmi meglepő, de mindennek jelentősége van itt. Testileg és fizikailag éppen úgy lejátszódik az Úrral való találkozás, mint a lelkek legmélyén. Nem lehet passzívan ülni a széken, menni kell a körmenetben és énekelni, hogy együtt legyenek a szívek. „Újjongó énekkel menjetek az Úrhoz!” (Zsolt 99.) — Istenhez mennek, mert életük maga is menet Isten felé. Énekelnek, mert Isten öröm. Megeszik az átváltoztatott kenyeret, mert Krisztus táplálék. Csendben vannak, mert nincs bensőséges kapcsolat Istennel csend nélkül. Láthatóan ünnepük a láthatatian eseményt, amit mindez jelképez. Nemcsak szándékban és szellemileg, hanem egész lényükkel találkoznak Istennel. — Ez a szentség egyik gazdagsága. Segít helyreállítani magunkban az ember legmélyebb egységét. Az ember többé már nem test és nem szellem, hanem osztatlanul testi és szellemi lény. (gy egész lényünkkel . . . kezünkkel, szemünkkel, ajkunkkal és gondolatainkkal megyünk Isten felé. — fgy lát és hív bennünket Krisztus. Harc van bennünk a szellem és a test között, amit éppen Krisztus változtatott meg. Kibékített bennünket önmagunkkal, mert kibékített Istennel. A szentség ennek a kibékülésnek is jele. Az a boldogság, amire Jézus hív, nemcsak a lélek élete a testen túl, hanem egész lényünk helyreállítása, a feltámadás. Amint a búzamagból kalász lesz, úgy mi is azonosak, mégis mások leszünk. Egész lényünk teljesedik ki Istenben, mert napjaink folyamán behatolt Isten titkába, aki szeretet és élet. Földi történelmünk nem más, mint emberi valónk lassú belenövése Istenbe. — A szentség másik gazdagsága: egymás közötti egységre, Isten népének egységére szólít fel, hogy mind egyek legyünk (Jn 17,21). — Sajnos, a vasárnapi misehallgatók néha inkább egy névtelen tömegre hasonlítanak, mint közösségre. Ezért szerveznek gyakran kisebb csoportoknak misét, ahol a szívek egysége, az életközösség Jézus Krisztusban nemcsak ideál, hanem valóság. Ám gondoljunk arra is, hogy az eukarisztiának nem csupán ezeket kell összegyűjtenie, hanem minden embert teljes különbözőségében. Éppen rendkívüli különbözőségünk miatt válhatna Krisztusnak és alakító szeretetének jelévé a sokaság. Végső soron Krisztus testének jövője, az emberiség, az Isten szíve szerinti új ember jövője forog kockán. „Mire jó misére menni, ha nincs ott a szív? Gyakorló kereszténynek vallom magam. Ez azonban nem jelenti azt, hogy vasárnap misére megyek. Ha komolyan veszem a dolgot, esetenként nem vagyok olyan állapotban, hogy elmenjek. Inkább nem is megyek. így őszintébb. Minek erőlködni, ha nincs ott a szív" (17 éves gimnazista fiú). — Valóban nem unalmas kötelességteljesítésre, nem komédiára van szükség. Az nem is lenne ünnep. De azt sem szabad elfelejteni, hogy az igazi szeretetben nemcsak lelkes pillanatok vannak. Naggyá és méllyé a hűségben válik. Hűség nélkül semmi nagy nem létezne a világon. — Vajon a mise, az értünk meghalt és feltámadt Krisztus emlékünnepe, az isteni étkezés, Jézus tanítványainak közösségi találkozása csak olyan napon jó, amikor kívánjuk? Ha nem megfelelő a belső állapotunk és Istennel való kapcsolatunk, akkor a szentmisében nincs semmi, ami nekünk szól? Vagy nem éppen ezeken a napokon van inkább szükségünk a szentmisére, mint egyébként? Amit Isten akar nekünk mondani és mi neki, az túl van a szavakon. Szimbolikus nyelvre van szükségünk, hogy felidézhessük a láthatatlant, kifejezhessük a szeretetet, a reményt, az örömet, a sajnálkozást, a bocsánatot, az Isten iránti szomjúságunkat; a lakomát, amely Istennel táplál minket; az ajándékait, jelenlétét és az üdvösség művét Jézus Krisztusban. Természetesen megkíséreljük, hogy szavakkal fejezzük ki mindezt — ez a teológia. — Az Istennel való párbeszédünk azonban sokkal közvetlenebb, élőbb találkozást igényel. Csak a megélt szimbolikus cselekvések tehetik elevenné Isten titkait. Istennel régen kezdődött a dialógus. Az idő kezdetén, de főleg Ábrahám óta Isten egyre jobban megismertette magát jelein keresztül, és választ kért. Esemény-jeleken keresztül zajlik Isten és népének élő, személyes párbeszéde. Fenséges párbeszéd ez és különös harc, amely Krisztus keresztjében csúcsosodik ki. Ez látszólag kudarc, valójában a szeretet diadala, húsvét hajnala. Isten megtette, amit akart. Befejezte, amit elkezdett. Az Ószövetségben reménység, az Újban valóság. — Az egész Ószövetség Jézus Krisztusba torkollik. Jézus egyaránt jele Isten szeretetének és az ember hűségének. Jézus Krisztus a szentség-ünnepeken át jut el hozzánk, amelynek középpontja az eukarisz- tia. Néhány egyszerű szimbólum, amit Ö választott. Mindenütt és minden időben ott van általuk, hogy létrehozza és beteljesítse Istennel való találkozásunkat. Ez a találkozás az értelme életének, halálának és feltámadásának. Kozma Imre 61
