Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kozma Imre: Ünneplésünk
összegezés : — Úgy érzem, hogy közösségként részesedni az eukarisztiában és a liturgiában valamivel nagyobb feladat, mint ismerni egymást. — Hiányzik ez az eukarisztikus-liturgikus közösség, nélküle egyedül maradunk a templomban is, a világban is. — A továbblépéshez a hivők és papok szemléletének változása és néhány új forma szükséges. — Szükség van arra, hogy az egyes közösségek próbálkozásait, eredményeit ismerjük. — Az új utakat a homogénebb kis közösségek segítségével kereshetjük legkönnyebben az egyházközségen belül. — Krisztus már megtette az első lépést ezen a téren, a többi rajtunk áll és Ő segít nekünk. Mustos Péter ÜNNEPLÉSÜNK Ahol emberek élnek, ünnepek is vannak. Ezek életünk velejárói. De. mélyebben kapcsolódnak életünkhöz, mint gondolnánk. Az emberiség szívéből törnek föl. A szakemberek ősélménynek mondják. — Mindenki járt már ünneplő faluban. Zászlók, lampionok, versenyek, vízijáték, tűzijáték. . . Céljuk a szem és a szív gyönyörködtetése. Mégis nagyon sokat mondanak. Jelzik, hogy a hétköznapok nem elégítenek ki bennünket. Nyitottnak érezzük magunkat a végtelenre, amely hív. A legegyszerűbb ünnep is kiszakít a magunk világából és távolabbra visz. A legrégibb történelemben is találkozunk ünnepekkel. Az éneknek, a táncnak, a virágfüzérnek, a szónak titokzatos hatalma van és kapcsolatot teremtenek a ki- fejezhetetlen valósággal, amelyből élünk. Mi lenne, ha hirtelen megfosztanának bennünket az ünnepektől? Ha senki sem nyújtana kezet, nem ölelne meg, nem mosolyogna ránk? Ha nem kapnánk ajándékot; nem érkezne képeslap, jókívánság?... A családi és közösségi örömünnepek, baráti találkozások nélkül sivár lenne az életünk. — Boldog a nép, amely ünnepelni tud ... ünnepek a szentségek is — és azzal teremtenek kapcsolatot, ami a legmélyebb és legbecsesebb Isten felé törekvő emberi életünkben. Ugyanakkor jelzik és nyújtják azt, ami csak Istentől jöhet, amit csak Isten adhat. Elég mindennapiak ahhoz, hogy megértsük és bekapcsolódjunk az ünneplésbe. — Innen támadnak nehézségeink: különösnek, érthetetlennek, kevéssé vonzónak, idejétmúltnak, terhesnek tűnhetnek. Az a pap, aki esetleg naponta többször is szolgál az oltárnál, feltehetően nem úgy végzi „feladatát", hogy az méltó legyen az ünnep névre. Egy elromlott mikrofon, hibás hangosító berendezés is képes tönkretenni az ünnepet. Máris passzívak vagyunk, visszahúzódunk és türelmetlenül várjuk a végét. — De ugyanezt elérheti az unalmas beszéd, a zavaró körülmények, a csend és mindannak a hiánya, ami szükséges az igazi részvételhez és imádsághoz. — Az ünnepet megöli a formalizmus is. Misére megyünk kötelességből, de nem ünnepelni. A test jelen van, de a szív nincs ott — és a lélek csapong. A rutin, a megszokás is elfojtja az érdeklődést. Előre tudjuk, hogy mi fog történni. Nem várunk semmi újat. Nem csodálkozunk, nem figyelünk. — Kétségtelenül hiányzik például a szentmise ünnepléséből ez a „váratlan”, ami felkeltené az érdeklődést; ami gyakran az emberi ünnepek lényege. A nyelv is szokatlan, nem életszerű — bár a legmélyebb igazságokat nem mondhatjuk mindennapi szavakkal. Elég nagy a távolság a szertartás szavai és a megélt valóság között. A szívünk is azt mondja, amit az ajkunk? A szent szövegek, a liturgia azt fejezi ki, amivé lennünk kell „holnap”, de amitől még nagyon messze vagyunk. Talán úgy is vélekedünk, hogy az Istennel való kapcsolatunk ránk tartozik. Személyes, bizalmas, titkos. így azután összegyűlhetünk ugyanazon oltár köré, hallhatjuk ugyanazt az evangéliumot, vehetjük az Élet kenyerét — egyek mégsem leszünk. Az ünnep meghal, mielőtt megszületett volna. Ez a tömeg nem tudja bizonyítani a testvéri szeretet egységét, amelyben összefoglalható Jézus evangéliuma, és amely értelmet ad a szertartásnak. — A nehézségek valóságosak, de a szentségek gazdagsága még valóságosabb. Ezt kellene újra felfedezni. 60
