Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Mustos Péter: Utat keresünk

AZ ALAPVETŐ NEHÉZSÉG. Ma végre gyakran kerül szóba, hogy jó lenne, ha a keresztény közösség nem formális, névleges lenne, hanem élő és valóságos. Előttem szólók kifejezték már, hogy ennek első lépése lenne: ismerni egymást. Ahhoz, hogy az eukarisztiában és a liturgiában közösségként vegyünk részt, még ennél is több kell. Az egyházi gimnáziumban igazán ismertük egymást és mégsem született meg ez az eukarisztikus-liturgikus közösség. Ehhez nemcsak az embert, hanem a vallásos embert, az illető társak vallásosságát is kell valamennyire ismernünk. Amíg nem tudunk egymásnak, egymás előtt Istenről, vallásos dolgokról, örömeinkről és problémáinkról beszélni, mert félünk a meg nem értéstől, a túlbuzgóság, a kenetesség vádjától, amíg vallásosságunk teljes egészében „magánügy” marad, addig — azt hiszem — nem fogunk előbbre jutni ezen a téren sem. Hiányzik belőlünk az utolsó vacsorán részt vevő apostolok és az első keresztények természetes összetartozásának érzése és tettekben való kifejeződése.

MIRŐL MARADUNK LE? Másképp: milyen erőket kaphatna a közösség az eukarisztia és liturgia Krisztusától? — Bátrabbak lehetnénk, ha látnánk, hogy nem vagyunk egyedül. (A templomban ma ülő elefántcsont-tornyokból nem sokat meríthetünk). Bátrabban merhetnénk kezdeményezni, szeretni, ha Krisztus láthatatlan kezén kívül hasonlóan szerető emberek kezét is foghatnánk. Nem válnánk ugyanakkor farizeusokká, mivel megnyilvánulna, hogy a közösségben van olyan, aki nálunk jobban is tud szeretni. (Most azt hisszük, hogy ebben a „vallástalan világban” már az is érdem, ha egyáltalán vallásosak vagyunk.) — Sokat tanulhatnánk egymáson keresztül Krisztustól. Az egyre kevesebb pap ma egyre távolabb kerül a hívektől, egyre kevesebb a valószínűsége, hogy mindenkihez el tudja vinni az arra a személyre szabott isteni szót. A Krisztustól átjárt közösség megsokszorozná a „papok” számát, sok olyan indítást közvetíthetne, amelytől ma elesünk, mert nincs elég érzékeny fülünk isten számára, csak a materiális emberi szót értjük.

A VÁLTOZÁS ÖTLETEI. — A teljesség igénye nélkül szeretnék vázolni néhány olyan kezdeményezését, amelyben reményt látok arra, hogy az eukarisztia és liturgia létrehozza és erővel töltse el a hívek közösségeit.

— A szentmise. — Számosán a valódi közösség létrehozásához az érdeklődés, életkor stb. szerint létrehozott kis közösségek útját javasolták. Az ötleteket „kipróbálni”, tapasztalatra, módszerekrek szert tenni az ilyen kis közösségek saját, külön szentmiséjén lehetne. A mi közösségünkben például magunk írjuk a hívek könyörgéseit és mindenki mond egyet. Az áldozás utáni szent csendben pedig, akinek van „profétáló ihlete”, az hangosan imádkozik a saját szavaival a többiek épülésére, egymás után — ahogy Szent Pál rendelkezett (1Kor 14,29).

Az egyik itteni templomban a diákmisét azzal kezdik, hogy a pap megkérdezi a gyerekeket: kinek van születésnapja, névnapja, valamilyen öröme, bánata, akiért és amiért imádkozzanak szentmisén. A gyerekek elfogódottság nélkül mondják kis szándékaikat. Valami hasonló a felnőttek közt talán közelebb hozná az egy szentmisén résztvevőket is.

—A keresztelés. Ugyanebben a templomban a keresztelést úgynevezett „keresztelési szentmisén" végzik (ez azonos egy diákmisével). A kisbabák homlokára a gyerekek közül kiválasztottak is rajzolnak keresztet, a szentmise folyamán többször is visszatérnek rá és számos módon kifejezik, hogy ezeket a kis jövevényeket ők is befogadják a hivők közösségébe.

— A szentségimádás. Kísérletként tartottunk olyan havi szentségimádást a templom nagyobb nyilvánossága előtt, melyen mindnyájan hangosan mondtuk el imánkat az Oltáriszent- ség előtt, közbgn énekeltünk és néhány odaillő verset is felolvastunk. Valahogy más volt így, mint akkor, amikor úgy ülünk ott, mint akiknek semmi közük sincs egymáshoz.

— A Szentirás olvasása. A fiatalabb felnőttek hittanóráját úgy kezdjük, hogy a Szentírásból mindenki kap egy pár soros részt, majd néhány perc csend után ki-ki elmond a magáéról egy kis elmélkedö-imádkozó gondolatsort. Akit a kapott szöveg nem érintett meg, az csak felolvassa a maga részét.

— Az ökumenikus találkozó. Egy evangélikusokkal tartott ökumenikus kiránduláson közülük javasolta valaki, hogy ki-ki beszéljen egy kicsit a „vallásos múltjáról", hogyan döntött Krisztus mellett, amikor felnőtté kezdett válni, milyen örömei és nehézségei voltak vallási életében. Ez a beszélgetés, amelyben engedtük, hogy a másik egy kicsit belelásson leg- titkoltabban elrejtett belső énünkbe, érezhetően közelebb hozott bennünket egymáshoz. (Visszaérkeztünk tehát az „alapvető nehézséghez".)

59