Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Mustos Péter: Utat keresünk
veníteni. Ajándékot kell vinni a Jézussal való találkozásra. A bűnbánó, kérő alaphangú lelkiség mellé az ajándékkészítő, hálaadó lelkiség kialakítására is súlyt kell helyezni. Az eukarisztikus lakomán való részvétel ne megszokáson, hanem kiérdemeltségen alapuljon. Ores kézzel nem mehetünk vendégségbe. A gyermek is érezze, hogy személyesen neki is ki kell fejeznie szeretetét Jézus iránt: például a verekedés helyett a békességteremtéssel, önfejűség helyett szófogadással stb. — Rá kell nevelnünk őket, hogy nem a templomi közeg szenteli meg az embert, hanem a Jézussal való személyes kapcsolata, melynek különösen közvetlen alkalma az eukarisztia. Nélkülözhetetlen része az előkőészületi idő, az előző napok ajándékkészítő ideje, amely a felnőtt keresztény életében folyamatos Jézusra figyelés. — Jézus kenyérré és borrá lesz azért, hogy velünk találkozzék, — ÉLTETŐ TALÁLKOZÁSSAL. — Annak a gyermeknek, aki már sokat hallott arról, hogy Jézus szava milyen hatékony (vakok látnak, sánták járnak, leprások megtisztulnak stb.), ha megérteni nem is, de könnyebb elfogadni az átlényegülés tényét. Előkészítésünkben szerepelniök kell a jézusi szeretet csodás megnyilvánulásainak is. Az isteni nagyságrendben szerető Jézus találkozni akar velünk, ugyanakkor nekünk emberi (gyermeki) nagyságrendűén törekednünk kell őhozzá alakítani életünket. Az átváltozás egyben kihívás is, kihívás önmagunk átváltoztatására annak érdekében, hogy a találkozás ne ítéletünk legyen, hanem életünk éltetője. — Jézus önmagát adja, hogy mi is hasonlóképpen cselekedjünk. — Az eukarisztikus lakoma — éppen lakoma, vacsora jellegénél fogva — a szentáldozásban éri el csúcspontját. Nem nehéz belátni és beláttatni azt, hogy a „vacsoranéző vendég” milyen sértő, bántó a vendéglátóra nézve. Jézus a vendéglátó, — az egység testi-vérbeli létrejötte érdekében. „Az egyház tehát körültekintő gondoskodással arra törekszik, hogy a hívek nemcsak mint kívülállók, vagy mint néma szemlélők legyenek jelen a hitnek ezen misztériumán, hanem azt a szertartásokon és imádságokon keresztül jól megértve, a szent cselekményben tudatosan, áhítattal és tevékenyen vegyenek részt. Tanuljanak Isten igéiéből, merítsenek erőt az Ür testének terített asztaláról, adjanak hálát Istennek” (Sacrosanctum Concilium II. 48.). — A zsinati liturgikus konstitució azt mondja, hogy a Krisztusban hívőknek „meg kell tanulniuk... magukat adni áldozati adományul. így kell napról napra Krisztus, a Közvetítő által egyre tökéletesebb egységre eljutniuk Istennel, és egymással" (48.). — A gyermek ebből mindenképpen megértheti, hogy neki is vállalnia kell Jézusért azt, amit Jézus őérte vállalt: élete árán is szeretett. Jézus barátaihoz sem lehet más magatartás méltó, mint Mesterüké: békességteremtés, szolgálat, és ajándékozó, önátadó szeretet. Nem maradhatnak el az ezekre való törekvés jelei azoknál a gyermekeknél, akiket életegységre akarunk nevelni Jézussal. A fentiek hosszabb előkészületi időt feltételeznek a jelenlegi néhány alkalomból álló direkt előkészítésnél, de nem többet, mint amit az egyéves előkészületi jellegű hitoktatás jelent. Minél jobban kialakul a közösségi élet, annál kevésbé lesz idő- és energiaigényes ez az előkészítés. — „A megemlékezés nemcsak a közösségben megy végbe, hanem Krisztus akaratából KÖZÖSSÉGALKOTÓ EREJE van" — írja Gál Ferenc geológia, 1970.143.). —• Olyanná kell tennünk eukarisztikus ünnepléseinket, hogy Krisztus vágyva-vágyott találkozásigénye az embereket is hasonlóra indíthassa. Kardos Józsel UTAT KERESÜNK E szám kijelentő módban megfogalmazott témáját eddigi élettapasztalatom alapján inkább kérdésként vetném fel: van-e közösségformáló ereje az eukarisztiának és a liturgiának? Nem azt kérdőjelezem meg, hogy egyáltalán képes-e ilyen erőre vallásos életünk e két fontos cselekménysora, hogy van-e erre hatalma a bennük megjelenő Krisztusnak, hanem azt, hogy ahogyan ma ezeket cselekedeteket végezzük, ahogy mi hívők és papok ehhez „hozzáállunk", az a mód teremt-e valamilyen közösséget a templomban összegyűlt, az egy templomba járó hívők közt. — Jártam templomba üdülőhelyen és faluban, egyházi iskolában és nagyvárosban. Igyekeztem e cselekményekben „részt venni” a régi, latin szertartásokon is és az újabb, magyar nyelvűeken is. Mindezek mellett szinte mindig „egyedül voltam" jelen rajtuk, még ha tele volt is a templom. Ritkán láttam annak jelét, hogy a többiek másképp lettek volna, hogy összefűzi őket valami olyasmi, amiből én kimaradok. 58
