Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Kardos József: Felkészítés az eukarisztia vételére
Nem mondhatjuk el ugyanezt az újszövetség első szentségéről, az Élet és Isten országának kapuját megnyitó keresztségről. A 2. Vatikáni zsinat előtti időkben a keresztelés a sekrestyékben volt, legtöbbször csak a keresztszülők jelenlétében, tehát az egyház közösségének kizárása mellett szolgáltatták ki. Jól tudjuk, hogy nem így volt ez az első keresztények idejében. A legnagyobb ünnepen, húsvétkor, a teljes nyilvánosság ünneplésével fogadták be az egyház új gyermekeit a közösségbe. A zsinat után fel kell újítanunk a ke- resztség ünneplését. Az előírások szerint a keresztelés helyét ,,a templom valamelyik részében a hívek szeme előtt úgy kell megválasztani, hogy minél több ember részvételére nyújtson lehetőséget” (Ordo Baptismi Parvulorum 25.). Magában a keresztség szertartásában is világosan kifejeződik a közösségbe való felvétel. Amikor a szertartás elején a pap keresztet rajzol a gyermek homlokára és azt mondja: „Nagy örömmel fogad téged a keresztény közösség. Ennek a közösségnek nevében most megjelöllek a kereszt jelével". Majd ugyanezt teszik a szülők és a keresztszülők is. — Még jobban kifejezné a keresztség az egyház közösségébe, a corpus mysticum-ba való felvételt, ha a liturgikus közösség színe előtt, szentmise közben keresztelnénk. Sok helyen megvalósították már, hogy a hónap egyik meghatározott vasárnapi szentmiséjén történik a keresztség kiszolgáltatása. A szertartáskönyv a vasárnapi misén való keresztelésre pontos elirányítást ad. A házasság szentségének többnyire mindig volt nyilvánossága, amit nemcsak a trentói forma által előírt két tanú biztosított, hanem a házasulandók családja, rokonsága, baráti köre is jelen volt. Az igeliturgiával bővült új szertartás még inkább kiemeli a házasság liturgikus cselekményi jellegét. Szorgalmazni kell a „nászmisés" esküvőket, — ahol kiküszöbölve minden világias és zavaró viselkedést, — bensőséges liturgikus közösségben ünnepeljék meg az emberi szeretet találkozását az isteni Szeretettel. Az utóbbi években nagyon sok plébánia összegyűjti a betegeket a közösségi szentmisére és ott részesíti a betegek kenetében. Krisztus szenvedése nem magánügy, hanem az egész világ megváltásának ügye. Éppen ezért keresztény testvéreink kereszthordozását is be kell kapcsolni a liturgikus élet kegyelmeibe, hogy ott velük együtt imádkozzunk, velük együtt érezzünk. Nem egy ilyen közösségi liturgiában ébred fel a keresztény felelősségtudat és a segítő szolgálat a szenvedő testvér iránti szerető gondoskodásra. Bár úgy gondoljuk, hogy a legegyénibb és személyes ügyünk a bűnbánat szentsége, mégis legyünk tudatában annak, hogy minden bűnnek közösségi, társadalmi kihatásai vannak, s ezért nem lehet tisztán magánügy sem a bűn, sem a bűnbánat. A Magyar Katolikus Püspöki Kar a „bűnbocsánat szertartásá”-nak előszavában írja: „A közös bűnbánati liturgiát egyéni gyónással különösen is törekedjünk megvalósítani” (6.). A bűnbocsánat szertartásának általános tudnivalója arra tanít, hogy „az igazságtalanságot az emberek gyakran közösen követik el. Éppen ezért a bűnből való megtérésben is segíteniük kell egymást, hogy miután a bűntől Krisztus kegyelmével megszabadultak, minden jóakaratű emberrel közösségben munkálják az igazságosságot és a békét a világban” (5.). A Jelenések könyve látomásban feltárja előttünk az örök, mennyei liturgiát: „Minden teremtmény a mennyben, a földön, a föld alatt és a tengerben, az egész világmindenséggel egyetemben kiáltotta: A trónon ülőnek és a Báránynak áldás, tisztelet, dicsőség és hatalom örökkön örökké" (5,13). Az egyház liturgikus közössége, miközben áldozatát szakadatlanul bemutatja és szentségeivel szorosabbra fűzi az Istenhez kötő szövetséget, csatlakozik ehhez az örök kórushoz, és teljesíti a küldetését: „Dicsőítsétek Istenünket, mind kik szolgáltok neki és félitek, kicsik és nagyok" (Jel 19,5). Fülöp Béla FELKÉSZÍTÉS AZ EUKARISZTIA VÉTELÉRE (Lelkipásztori megalapozás) „A missziós munka az igehirdetés és szentségek által — melynek központja és csúcsa az eukarisztia — jelenvalóvá teszi Krisztust, az üdvösség szerzőjét” (2. Vat. Zs. Ad gentes 1,9). Az egyház életében az eukarisztia jelentősége sohasem volt vita tárgya. A történelem folyamán bár különféleképpen értelmezték és hangsúlyozták ezt a jelentőséget, mégis a lényeg változatlan maradt: Krisztus jelenléte, hogy Életünk legyen. Magatartásunkat azonban kikezdte az idő, pontosabban, nem tagadhatjuk le a jelen súlyos gyakorlati problé55
