Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Fülöp Béla: A liturgia közösségi dimenziója
a bélyeggyűjtésig a hobbik sorát lehetne fölemlíteni. Ezek az eleinte kellemes időtöltések lassan és észrevétlenül magukkal hozzák az elmagányosodást. A kapcsolatszegénység és elidegenedés korunkban egyre növekszik. Ebből a keresztény ember számára a kiutat, a megoldást az egyház a maga liturgikus közösségében ajánlja fel. Az egyén közösségi igénye nemcsak keresztényi, hanem legmélyebben emberi létkérdés. A teljes értékű emberi élet csak a közösségi életben tud kibontakozni. A keresztény ember emellett még azt is megtapasztalja, hogy a hit is csak a hivő emberek közösségében tud helyesen kifejlődni; a hit az egyházi közösségben otthonos. A magányos ima az erdőben, vagy egyedül a hegyek között sohasem tudja azt pótolni. Sok ember az egyedüllétben keresi azt, amit csak a közösség tud megadni, s ezért nem jutnak tovább. A hitnek helyes kialakulásához és továbbfejlődéséhez a keresztény közösség „szociális segélyére" van szüksége. Istent legkönnyebben az egyház közösségében, gyakorlatilag a liturgikus közösségben lehet megtalálni.' Ez a mondat: „én hiszek az Istenben, ha nem is járok a templomba” — hamis önámítás, mely fokozatosan a hit elsorvadásához vezet. „Ha méltók akarunk lenni arra, hogy közösségben legyünk minden idők és térségek hivőivei, tartsunk kellő közösséget a napjainkban és környezetünkben élő hivőkkel” — írja Newman bíboros (Newman breviárium, Szt. István Társ. 1977. 421.). — Az egyén élete során több különböző közösséghez tartozik: a család, a foglalkozási közösség, a baráti társaság, különböző társadalmi szervezetek egyidőben, egymást átfedve jelentik az egyén közösségi életét. Ezek egyike az a liturgikus közösség, ahol realizálódik az egyház, és ez lesz a Krisztus köré csoportosulok élettere. Az összegyűlteknek valóban közösséggé kell válniuk. Sokszor látunk olyanokat, akik a liturgikus cselekmények közben „bejönnek a templomba imádkozni". Ha valóban élő közösségbe érkeznek, ott is maradnak. De ha nem tudnak bekapcsolódni, akkor magánimájuk után eltávoznak. Egy jól kialakított liturgikus cselekmény akkor él, ha még a tájékozatlanul belépő is azonnal látja és felfogja, hogy mi történik ott. A közösség rendszeresen megjelenő tagjai is élményszerűen megtapasztalják a liturgikus cselekményt, sajátjuknak fogadják el, szinte otthonuknak. — Természetesen nem azzal lesz valaki a közösség tagjává, hogy csak „jelen van", elfogad, csupán részesedik egy közösségben, hanem ha ő is ad valamit. Csak így érzi meg, hogy ott rá szükség van. Megújított liturgiánk bő lehetőséget nyújt az ilyen tevékeny bekapcsolódásra. Ezért szorgalmazni kell, hogy minél több feladatot osszunk szét, illetőleg vállaljunk. Más olvassa az ószövetségi, más az újszövetségi olvasmányt, megint más a zsoltárt, amelyre a hívek válaszolják az antifó- nát. Külön lektor olvashatja a közös könyörgést. Bevezetési, áldozási éneket kis kórusok adják elő. Legyen szerepe az énekkarnak a vasárnapi liturgiában. így dramatizáltabb lesz a szent cselekmény, de az aktív résztvevők, (még családtagjaik is) sajátjuknak fogják tartani. Nem utolsó szempont, hogy az előkészület során mind a hívek és a lelkipásztor közötti, mind a hívek egymás közti személyes kapcsolata bővül. Lassú, de fokozatos fejlődéssel a „szentmisére jövők” laza együtteséből valódi, egymást ismerő, egymás iránt érdeklődő szeretet- közösség dicséri együtt az Urat. Ebben a közösségben megérezzük az igazi ünneplés örömét. ,,Az egyház, mint jóságos és szerető édesanya, feladatának tartja, hogy isteni Vőlegényének üdvösséget szerző művét az év folyamán meghatározott napokra szétosztva, szent megemlékezéssel megünnepelje" (SC 102.). Az ünneplés boldogság, felülemelkedést jelent a közönséges, a hétköznapi fölé, de ugyanakkor van benne játékos vidám derű is. Egyedül nem ünnep az ünnep, mert nincs kivel magosztani gondjainkat és érzéseinket. Szívből ünnepelni csak másokkal együtt lehet, akiket ugyanaz az öröm lelkesít. A liturgikus közösség mindig ünnepi hangulatban van, mert Krisztusnak, a Vőlegénynek örömhíre élteti. Megéljük, amit ünnepiünk. Liturgikus ünnepeinket átültetjük az életünkbe. Az oltáráldozatból nyer erőt egész életünk, mindennapjaink áldozata. Fordítva is igaz: megünnepeljük, amit élünk. Mindennapjaink munkáját, örömét, gondját felajánljuk, átadjuk, hogy megszentelődjék. Az „opus vitae”-t beolvasztjuk az „opus redemptionis"-ba. — A keresztény ember az Isten-találkozás örömét mindig az egyház közösségében szerette megünnepelni. „Nevedet hirdetni fogom testvéreim előtt és a közösségben dicsőítelek téged — mondja a zsoltáros (21,23). Gondoljunk csak az elsőáldozások napjára. A Krisztus Testét először szívükbe fogadó gyermekek tiszta, szép örömében osztozik az egész egyházközség. Ugyancsak ilyen nagy közösségi ünnep a keresztény nagykorúság szentségének, a bérmálásnak, a Szentlélek fogadásának ünnepe. Ritka kivételektől eltekintve még a zsinat előtti időkben is a szentmise keretében, tehát a liturgikus közösségben szolgáltatták ki ezt a szentséget. Ugyanígy az egyház nyilvánossága előtt és mindig a szentmise cselekményébe illesztve szolgáltatták ki az egyházirend különböző fokozatait, de különösen a pap- és püspökszentelést. 54
