Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Fülöp Béla: A liturgia közösségi dimenziója
az egyházi közösségben is, amikor az áldozatot mutat be, amikor szolgálatot tesz Isten dicsőségére. Mélyen átérezte ezt az ősegyház és ezért tartotta szükségesnek, hogy az egész áldozatot bemutató közösség lelkileg megtisztuljon: „Amikor az Úr napján összejöttök, törjétek meg a kenyeret és adjatok hálát, miután megvallottátok bűneiteket, hogy tiszta legyen áldozatotok" (Didache 14,1). Római Szent Kelemen Krisztus és az egyház áldozatának egységét hangsúlyozza: „Ezen az úton, kedveseim, megtaláljuk üdvösségünket Jézus Krisztust, áldozataink főpapját" (36,1). Itt szeretném megjegyezni, hogy a „proszfora" szó nemcsak áldozatot, nemcsak felajánlott adományt, hanem lakomát is jelent, és így még nagyobb hangsúlyt kap a közösségi jelleg. — lustinus, amikor leírja az eukarisztikus összejövetelt, akkor a közösség vezetőjének szerepe mellett a közösség teljes bekapcsolódását és részvételét is bemutatja: „... a könyörgések után a közösség vezetőjének kenyeret, bort és vizet hoznak. Mikor ezeket megkapta, dicsőítő imát mond a mindenség Atyjának a Fiú és a Szentlélek neve által és hálát ad ezekért a kapott adományokért. Miután a könyörgéseket és a hálaadást befejezte, az egész nép ráfeleli: Amen .. . Ezután a diakónusok azt a kenyeret, bort és vizet, mely felett hálát adtak, minden jelenlévőnek szétosztják és a távollevőknek elviszik" (Apologia I, ad Antonium Pium 65.). Az első századok eukarisztikus tanítását Szent Ágoston foglalja ösz- sze: „Ez a keresztények áldozata: mindnyájan egy test Krisztusban. Ezt az oltáriszentségben a hívek előtt nyíltan gyakorolja az egyház, amelyben bebizonyítja, hogy abban az áldozatban, amit felajánl, saját magát ajánlja fel... Ugyanaz a Krisztus, aki az áldozatot bemutatja és ugyanaz a Krisztus a feláldozott adomány. Azt akarta, hogy ez a szentség legyen az egyház mindennapi áldozata; azé az egyházé, amely a Főnek a teste, s így megtanulja saját magát feláldozni Általa" (De civitate Dei X. 6. és 20.). — A „corpus mysticum" kifejezésben a XI. századig egyaránt értették mind az eukarisztikus áldozatot, mind pedig az egyházat. Ennek a kifejezésbeli egységnek Berengár tévtanai vetettek véget, és ellenhatásként külön kezdenek beszélni az eukarisztikus jelenlétről és külön az egyházról. „A közösség Krisztus Testét építő szolgálatának helyére, mint annak képviselője a személyesen kapott hatalom (karakter) alapján, — a pap lépett" — írja Y. Congar (L'Eglise de saint Augustin ä l’époque moderne. Cerf 1970. 173.). Ettől kezdve előtérbe kerül az eukarisztia áldozati jellege, vagyis az a tény, hogy a szentmise valódi áldozat, melyben az isteni Főpap vértelen önátadásában ugyanazt teszi, amit a kereszten tett. A hívek, akik a keresztség által részesültek Krisztus papságában, felébreszthetik magukban azt a lelki magatartást, mely az isteni Megváltó lelkét tölti el, miközben az áldozatot Ő maga viszi végbe. A hívek áldozati lelkülete a továbbiakban csak a liturgikus imák és szertartások megértését szolgálja. — A másik kihangsúlyozott szempont lett Krisztus valóságos jelenléte, tisztelete és imádása az eukarisztikus színek alatt. Ez később nagy hatással volt a népi ájtatosságokra, para-liturgikus cselekedetek elszaporodására. — Századunk liturgikus életének megújulása, különösen a zsinat után, ismét kialakította azt a szemléletet, hogy az eukarisztikus lakomán való részvétel egyesülés Krisztussal és tagjaival. Ezt a felfogást megerősítették a biblikus tudományok és különösen az újszövetség alapján újra átgondolt tanítás az eukarisztiáról (vö. VI. Pál enciklikája az eukarisztiáról), másrészt a liturgia, a szertartások és a szimbólumok nyelvének széleskörű és jobb megértése és megismertetése. Romano Guardin'! a III. mainzi Liturgikus Kongresszus alkalmából 1964-ben, tehát már a 2. Vatikáni zsinat liturgikus konstitúciójának megjelenése idején, azt írja barátjának levelében: „A liturgikus cselekvés szempontjából különleges jelentősége van a közösség szerepének. Ennek hordozója az egyes hivő, de nem mint egyén, hanem mint annak a „közösségnek" a tagja, amelyikben az egyház van jelen. Ez az egyház szól a „mi" megfogalmazású imaszövegekben. Az egyház egész más szerkezetű, mint az időleges célból találkozó közösségek. A liturgikus cselekményekben az ünneplő egyén beilleszkedik az egész közösségbe, a circumstantes, a körülötte állókat saját önkifejezésébe foglalja be. Ez nem is olyan egyszerű, ha ezt eredetien és becsületesen akarja megtenni. Sok mindent, ami elválaszt, el kell hárítania: mindenekelőtt az új idők individualizmusának elszigeteltségét... Itt az egyesek bensejében mindig újból kell megszületnie annak a ténynek, hogy mi a „közösség" és mi az „egyház” ... Hogy tehát a zsinat szándéka megvalósuljon, helyes oktatásra és tudatos nevelésre van szükség; gyakorlatra, ami által megtanulják a cselekvést.” — Romano Guardini szerint tehát „mindenekelőtt el kell hárítani az új idők individualizmusának elszigeteltségét”. A mai embert a mindennapok cselekvési egyformasága, egysíkú szürkesége fenyegeti. Szabadidejében ebből szeretne kitörni. Érzi a szükségét, hogy vasárnap valami mást csináljon, mint hétköznap. Pihenést, lazítást keres, vagy szükség esetén azokat a privát vagy házkörüli munkáit végzi el, melyekre hét közben semmi ideje sem maradt. A kertészkedéstől 53
