Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Tomka Ferenc: A hitről való beszélgetés - keresztségi beszélgetés

A BESZÉLGETÉST VEZETŐ LELKÜLETE. Az előadó helyes viselkedésének a kulcsa — amint Ágoston írásából is kitűnik — az elmélkedés: a felmerülő kérdések és helyzetek átelmélke- dése, és az ebből fakadó krisztusi lelkűiét.

a) Elmélkedés és az emberek elfogadása — Az előadó akkor fog kedvvel beszélni, ha értelmét látja annak, hogy beszél. És annál nagyobb kedvvel fogunk tanítani — mondja Ágoston — minél jobban szeretjük a hallgatóságot; mert annál inkább óhajtjuk, hogy tessék nekik az Istenről, a kereszténységről szóló tanítás, annál inkább kívánjuk lelkűk üdvét. — Valóban — bármily természetes is, talán mégsem felesleges hangsúlyoznunk —a lelkipásztor, illetve a beszélgetést vezető első feladata, hogy szeretettel tudja elfogadni a beszélgetésben részt vevőket, mint aki tud „örvendezni az örvendezőkkel, és sírni a sírokkal”. — Előfordul például, hogy a lelkipásztor már a keresztségre való jelentkezés alkalmával elkezd bosszankodni a keresztséget kérő ki nem elégítő vallásos motivációja miatt, s ezt a bosszúságát ki is fejezi. Ilyen magatartásával eleve gátat emel a közvetlen hangú beszélgetés kialakulása elé. — A lelkipásztor feladata ugyan a jelentkezők motivációjának megismerése, de elsődleges kötelessége, hogy minden körülmények között Jézus szeretetéről tegyen tanúságot, — aki „előbb szeretett minket", aki minden ember megváltására jött el a világba, aki minden embert meghívott az üdvösségre, azokat is, akik keveset tudnak az evangéliumról. — Az emberek elfogadásának „megtanulásával” kapcsolatban Szent Ágoston fontosnak tartja figyelmeztetni arra, hogy a beszélgetést vezető előre elmélkedjék a konkrét emberekről, emberi helyzetekről. A papnak, illetve a hitről beszélgetőnek elmélkednie kell azokról a konkrét személyekről, akik a beszélgetéseken részt vesznek: a vallásilag közömbösekről, a távolállókról, az érdeklődőkről és a ridegen elutasítókról .. . így megtanulja felismerni bennük az embert, akiért Krisztus életét adta; így megtanulja mindjobban szeretni a hallgatóságot, — s ezáltal képes lesz igaz örömmel, kedvvel beszélni, még akkor is, ha közömbösséggel vagy az övétől eltérő véleménnyel találkozik.

b) Elmélkedés az előadott anyag szépségéről — „Sokkal szívesebben hallgatnak bennünket, ha a tárgyban magunk is gyönyörködünk — írja Ágoston —, mert a beszéd lendületét saját örömünk határozza meg." — Amint minden igehirdetésnek, úgy a keresztségi beszélgetéseken való megszólalásainknak is arról az örömről kell tanúskodnia, amelyről beszélni akarunk. A hitről sokat beszélő lelkipásztor vagy világi hivő számára azonban fennforog a megszokás veszélye. A „futószalagon” végzett, lélek nélküli előadások vagy szertartások viszont — érthetően — elriasztják a résztvevőket, mert ilyenkor a beszélő: Isten öröméről és szeretetéről beszél, de örömtelenül és személytelenül (tulajdonképpen szeretetlenül!) szól és cselekszik. — Ha újra és újra átelmélkedjük azt, amit elmondunk egy-egy beszédben, előadásban, és amit — lelkipásztorok esetében — cselekszünk magában a szentségkiszolgáltatásban, akkor megszabadulunk a megszokás kedvetlenítő szürkeségétől, és akkor tudunk örömmel szólni, és így valóban tanúságot tenni arról, amiről szólunk.

c) Elmélkedés a beszéd sikeréről — Nehéz feladat beszélni — írja Ágoston — ha „a hallgatónál nélkülözzük a hatás minden jelét, sőt az ajkát sem dicséretre, hanem ásításra nyitja”. Az előadóban ilyenkor is csak az Istennel való benső kapcsolat, illetve „az elmélkedés oszlatja el a kedvetlenség sötétjét". Csak így válhat élménnyé benne, hogy e nehéz helyzetben is Isten akaratát teszi; azaz, hogy „nem annak kell örülnünk, hogy ez nekünk jól esik, hanem annak, hogy Istennek tetszik". És ilyen érdektelenség megtapasztalásakor — figyelmeztet Ágoston — ne feledkezzék meg az előadó arról sem, hogy imádkozzék a hallgatóért: Ilyen esetben „többet kell érte Istenhez beszélni, mint neki Istenről”.

A BESZÉLGETÉS KÖZVETLENSÉGE ÉS A RÉSZTVEVŐK BEKAPCSOLÁSA. Szent Ágoston idézett írásának egyik jelentős alapelve az, hogy a hitről szóló beszélgetésnek közvetlennek kell lennie, azaz valódi beszélgetésnek, nem csupán előadásnak.

A beszélgetésvezető egyik első feladata a közvetlen légkör megteremtése. Erről Ágoston így ír: Előfordul, hogy egy-egy résztvevőnél nem tapasztaljuk az érdeklődés semmiféle jelét, mások mintegy „rejtekben maradnak”, visszahúzódnak. Ilyenkor „mindent meg kell kísérelnünk, hogy felbuzdítsuk őket, és kimozdítsuk rejtekükböl. A saját vélemények kinyilvánításától visszatartó túlságos félelmet szeretetteljes buzdítással kell elűznünk, a bátortalanságot pedig a testvéri közösség kimutatásával kell enyhítenünk. Kérdésekkel kell megvizsgálnunk, hogy valóban megértették-e a dolgot, mert akkor bízvást feltételezhetjük, hogy valamilyen ellenvetést, amely bennük van, szabadon fel fognak hozni ... Feleletük szerint kell eljárnunk oly módon, hogy vagy világosabban, vagy határozottabban fejezzük ki magunkat, vagy az előttük már ismeretes dolgokat nem fejtegetjük tovább, csak röviden összefoglaljuk...” — Figyelemre méltó a nagy egyházatyának a derűre, rugalmasságra és testvéri figyelmességre vonatkozó tanácsa is: Ha észrevesszük, hogy a hallgatóság elfáradt a nehezebb témákról folyó beszélgetés közben, „szellemüket fel kell üdíteni oly szóval, amelyet tisz51