Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - György Attila: Együtt Jézus asztalánál

lágállam létrehozása az egyetlen alternatíva az emberiség öngyilkosságával szemben. Ezt minél előbb fölismerni és a megvalósítás útjára lépni —, ez lenne az emberiség legsürgetőbb feladata.

Nyilvánvaló, hogy ezek a gondolatok és törekvések a keresztény ember számára is rokonszenvesek. Mi már azt is fölismertük, hogy az a tető, amely alatt mindenki elfér, nem lehet a közös hit, bármilyen ideológia, hanem csak az egymás iránti tisztelet és szeretet. A kinyilatkoztatásban bemutatkozó Isten belső életének szentháromságos titkát is föltárta előttünk, hogy a hasonlóságára teremtett létünk szerkezetére figyelmeztessen. Jézus Krisztus küldetése is elsősorban azt szolgálja, hogy az emberiséget Isten felé forduló, testvéri közösséggé alakítsa. Azért küldte el Szentlelkét, hogy az egyházban olyan közösséget teremtsen, amelyben a személyes és közösségi értékek egyaránt kibontakozhatnak. Nyilvánvaló ugyanis, hogy „az egyet értő lelkiség megalkotásához valami kedvező hatás köteléke, cementje szükséges. Nem egyetakaró fejekre, nem is testtel történő egyesülésre, hanem a szívek össze- dobbanására van szükség!” (Teilhard) A keresztény ember életében ezt az összedobbanást a Jézussal kialakított kapcsolat valósítja meg. Az apostolokat is a Jézushoz fűződő barátság kovácsolta eleven közösséggé és ez jellemezte a zsenge egyház gyülekezeteit. Nem csupán a külső nyomásra préselődtek össze, hanem a bensőséges Jézus-kapcsolat tette vonzóvá és sugárzóvá együttesüket. Sajnos az úgynevezett mamut-plébániákon számos egyéb körülmény hatására ez a lehetőség szinte teljesen elsikkadt.

Napjainkban megállíthatatlan jelenségként kell elfogadnunk az úgynevezett népegyház eltűnését, de ez korántsem eredményezi automatikusan az élő közösség megszületését. Ez bizony roppant erőfeszítéseket igényel, és a munka nem dicsekedhet látványos sikerekkel. Az egyik nagyobb plébánián bejelentették: a következő vasárnap este elsősorban azok számára tartunk szentmisét, akik vállalkoznak arra, hogy megismerkednek a talán éppen mellettük ülő hivővei. Mindössze 35-en jelentkeztek. A lelkipásztor mindezt abból a megfontolásból tette, hogy az élő közösséget nem a liturgiával kell kialakítani, hanem annak ott kell megnyilvánulnia. A liturgiával foglalkozó zsinati okmány bölcsen hangsúlyozza: „Az egyház legkiválóbb módon akkor lesz láthatóvá, amikor Isten szent népe teljesen és tevékenyen vesz részt mindenekelőtt az eukarisztia ünneplésében az oltár körül" (41.). Hogy ez megvalósulhasson, a liturgia Istent imádó tevékenységét meg kell előznie az élő közösség kialakulásának. Hogy ez mennyire igaz, arról tanúskodik a tény, miszerint a liturgikus reform önmagában nem emelte a templom-látogatók létszámát. Az imádó és hálaadó liturgikus közösség csak folytatása, betetőzése a hit közösségében egyesült híveknek. Ennek kialakításában jelentős szerepet tölt be az igehirdetés. Nem ok nélkül beszélünk újabban az Ige szentségéről, — prédikáció kollektív keresztség, quasi sacramentum. „A liturgiában Isten szól népéhez és Krisztus most is hirdeti az örömhírt” (33). Minden igehirdetésben Isten megismétli ajánlatát, meghívja az embert és ezért a prédikáció sorrendbeli elsőséget élvez a hit ébresztésében. Nélküle a szentségek mágikus szintre süllyednének.

Általános jelensége a korunknak a sokat emlegetett elmagányosodás, amelynek sötét utcáiban ösztönösen keressük a létünket gazdagító találkozásokat. „Az egyre növekvő magányosság a mai európai ember legiszonyatosabb szenvedése. Minél gazdagabb és minél szabadabb az ember, annál jobban szenved a magánytól... Mindnyájan egy-egy üvegkalitkában élünk ... A gyermeket már egészen kis korától úgy idomítják, hogy ne álljon szóba az idegenekkel, legyen mindig bizalmatlan s emberi kapcsolatait csökkentse le a szükséges minimumra” (Michel Tournier). Sajnos ez a szellem megfertőzte egyházunkat is. Elfelejtettük, hogy mióta az Ige megtestesült az Ö kifejezett szándéka szerint minden embertársunkat olyan szentségi jelnek kell tekintenünk, amely Reá emlékeztet. „Amit egynek a legkisebbek közül tesztek, nekem teszitek”. Ha az Isten csak a „mennyországban" lakna, talán gyűlölhetnénk az embereket. De mióta minden ember az Ö jelenlétének szentsége, ezt már nem tehetjük. Mert megtapasztalta, méltán írhatta Prohászka: „A Krisztus-barátságból fakadó szent életöröm a föld legsugárzóbb világossága. Sehonnan sem jön oly közel az Isten, mint a neki teljesen átadott lelkek hozzánk hajlásából.” (ö. M. 7,314) Ez a legfőbb indítéka annak, hogy testvéri közösséggé formáljuk egyházközségeinket és így biztosítsuk jövőjét. A plébániák jelenlegi formájukban csak lassíthatják a vallásos élet csökkenését, de meg nem gátolhatják. Az egyház jövője az élő közösségeké, amelyek kovászként járják át a hívők életét. Nyilvánvaló, hogy az „esteli körmenethez” hasonló papságunk egymaga nem teljesítheti korunk eme napi parancsát. Isten népének „királyi papsága” szükséges ehhez nemcsak elvben, papíron, hanem reális lehetőségként.

Ennek a nagy átváltozásnak spiritus rectora a Szentlélek és mindennapi kenyere az eukarisztia. Földi életében Jézusunk igen kedvelte az átváltozásokat. Ez a szándéka, mondhatjuk, kedvtelése ma sem változott. „A szent Ostya — írja Teilhard atya — először és elsősorban az az anyag-töredék, amelyben az átlényegülésnek köszönhetően, közöttünk, azaz a Világ49