Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - György Attila: Együtt Jézus asztalánál
TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK EGYÜH JÉZUS ASZTALÁNÁL Prohászka Ottokár naplójában olvasom, egy Amerikába távozott paptársáról, Father Boehmről írja: „Nagy nehézsége volt, hogy honnan a nagy buzgóság és hithűség az eretnekségben, amelyet az egyház annyira elítél s Isten annyira kegyel, hogy csodálatos áhítatra és erényekre segít? Erre a teológiának vannak fogalmai, de nincs cáfolata; mert annyi tény, hogy tömérdek sok heretikus százszor jobb, mint sokan közülünk" (ö. M. 23,264). Azt hiszem, hogy olyan szentlelkes zsenialitással rendelkező ember, mint Prohászka, meg tudta adni erre is a választ. Ő is világosan látta, hogy számos vallási közösség azért szakadt ki az egyház kebeléből, mert tagjait nem elégítette ki az úgynevezett intézményes egyház lemérsékelt lelkisége és közösségileg nem tudtak benne föloldódni. Ez a felismerés a zsinat állapotában élő egyházunkban is egyre inkább tudatosul. A templom ne hasonlítson a benzinkúthoz, ahol az igehirdetés és a szentségek tartályából „feltankolnak a hívők, aztán megy ki-ki a maga útján, mit sem törődve keresztény testvéreivel. Nem véletlen, hogy az élő közösség megteremtése kezdet óta olyan törekvése volt egyházunknak, amelyet nem kell fölfedeznünk, csak újra fölelevenítenünk. Az ősegyház élete meglehetősen decentralizált állapotokról tanúskodik és számos vonatkozásban egészséges pluralizmus uralkodott benne. A közösen gyakorolt, megvallott hit és szeretet mintegy körülbástyázta veszélyeztetett létüket és ugyanakkor nagyobb vonzóerőt gyakorolt a kívülállókra. Gyakran hangoztatott jelenség, hogy napjaink kereszténye diaspórikus állapotban él és mint ilyen csak akkor életképes, ha igényes és eleven közösségeket alkot. Az is közismert, hogy eleven vallási közösség létrejöttéhez erős egyéniségre van szükség, ez pedig nem terem minden bokorban. A rátermett egyéniség hiánya vagy kiesése a kisebb-nagyobb közösségek széthullását eredményezi. Nem egészen alaptalan tehát egyesek félelme, miszerint a kis közösségek útja zsákutcának minősül. Ez azonban olyan félelem, ami nem béníthatja meg ilyen irányú törekvéseinket. Mindent meg kell tennünk, hogy egyházközségünk keretében olyan lelkes csoportokat szervezzünk, amelyek segítenek a hagyományos vallásosság fokozatos elhalása nyomán a tudatos, közösségi egyház kiépítésében. Ezek a csoportok nem élhetnek elkülönülve, az egyházközség peremén, hanem kovászként kell elvegyülniük benne. Ök legyenek zászlóvivői annak a törekvésnek, hogy eleven, liturgikus, tanúságtevő, apostoli közösséggé változzunk. A közelmúltban találkoztam egy kiváló lelkipásztorral és egyházközsége felől érdeklődtem. Panaszkodni kezdett hívei értetlenségére. Balga módon ragaszkodnak a giccses szobrokhoz és egyéb berendezési tárgyhoz. Ellenérzéssel fogadják a liturgikus változásokat, az eddigi keretek kitágítását vagy széttörését. Mivel ismertem híveit, megértőén hallgattam panaszát. Kétségkívül nehéz feladat a hagyományos vallásosság sínpárjáról új vágányokra vezetni egy-egy közösséget. Bevallom, jómagam is panaszkodtam már miatta, amíg valaki rá nem döbbentett egy fontos pedagógiai alapelvre. A nácik által kivégzett luteránus lelkipásztor, Dietrich Bonhoeffer fogalmazta meg ezt a megszívlelendő gondolatot: „Aki egy elképzelt egyházközösséget szeret, tönkreteszi a valódit". Gondolom, ez minden lelkipásztori munka fontos alapelve. Nem azt állítjuk, ezzel, hogy nyugodjunk bele az eddigi állapotokba, hiszen a hazug megelégedettség rokonságban van a halállal. Ám mindennél fontosabb tudni, látni: honnan kell kiindulnunk. Napjainkban, talán jobban mint bármikor, parancsoló szükségszerűségként jelentkezik az emberiség egységesítése. „Az evolúció azon pontján, ahová eljutottunk, — írja Teilhard atya —, inkább a föld forgását állíthatnánk le, semmint az emberiség totalizációját. Elmúlt a nemzetek kora, ha életben akarunk maradni, közösen kell építenünk a földet." Ez az egységre törekvés természetesen nem újkeletű. Ám az emberiség eddigi történelmében a népek és nemzetek egységét elsősorban erőszakkal próbálták megvalósítani. Nyilvánvaló — jegyzi meg Arnold Toynbee — ez az út atomkorunkban nem járható többé. Szerinte egy vi48
