Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Sziberth Mária: Hitünk szent titka
Vendégségben süté-ménnyel kínáltak, elkéstem a hétköznapi miséről. Vágytam találkozni Jézussal, mégsem mehettem oda hozzá. Egyszer csők mellém térdelt egy áldozó, aki szívében Jézust hozta hozzám. Hirtelen lelkemben megvilágosodott: Mit félsz kicsinyhitű, te nem jöhettél Hozzám, de én megközelíthetlek téged, — és akkor ncgyon megszerettem a mellettem térdelő ismeretlen testvéremben rejtőző Jézust. Azoknak, akik mélyebb emberi barátságra és közösségre várnak, akik nem szeretnék, hogy a széthúzó erők martalékává legyen baráti szeretetük egysége, azok járuljanak minél többször közösen az Úr asztalához. Nem elég azonban a puszta jelenlétünk. Kérnünk kell, hogy Jézus egyre mélyebben éljen bennünk és teremtsen egységet közöttünk, mert „ha ketten közületek egyetértve kémek valamit a földön, meg fogják kapni mennyei Atyámtól1' (Mt 18,19). Sziberth Mária MIT JELENT A SZENTIRÁS a saját életemben? Megértette velem, hogy a püskösdi csoda nem egyszeri esemény valahol a történelem adott pontján, hanem az Istentől megszentelt időben szakadatlanul jelenlévő valóság, melynek benne kell élnie az én szívemben is. így ugyanis otthonosan mozoghatok az Istenben és az ő csodálatos világában. A Szentlélek — a Biblián keresztül — kiteljesitette látásomat. Arra indított, hogy a bennem hullámzó és a körülöttem zajló eseményeket nagyobb perspektívában szemléljem. Kinevelt korunk egyik nagy betegségéből, a szellemi rövidlátásból, illetve a vele párosult tétlenségből, amely miatt még a hozzám közelállók szükségét sem vettem észre (vö. Mt 25,41—16). Élményszerűen sikerült megértenem, hogy Isten szolgálata nem követel külön időbevetést, bármit teszünk is — feltéve ha jó az irányulás! — mindent Isten dicsőségére tehetünk. Megszabadított a süketségtől is, mely sokszor gátolt Isten üzenetének meghollásában (1Sám 3,1—10). A Szentlélek ébresztett rá arra, hogy nehézségeimnek, sikertelenségeimnek okát sohasem keressem pusztán a külső körülményekben, hanem előbb a saját szívemben: vajon élő kapcsolatban állok-e az Istennel és ezzel egyszerre az emberekkel? A testvériség és a szocialitás Istene segítette legyőzni a bennem lakó valamennyi önzést, persze ez még korántsem befejezett folyamat! A Szentlélek nagymértékben alakította imaéletemet is. Először is eloszlatott egy tévhitet, mely szerint az imára fordított idő igazából semmittevés. Másodszor, minden bizonnyal az Ő indítására hasonultam Jézus egyik tanítványához, hozzá fordulva: „Uram taníts minket imádkozni..." (Lk 11,1). És azóta nincs napom imádság nélkül. Hiszem, hogy az ima révén részt vállalhatok Isten Országának építésében, (vö. Jn 14,12—14). Vallom, hogy a nemzetükért imádkozó prófétákhoz hasonlóan én is nemzetem javát szolgálom Istenhez fordulásaimmal. De azért is kérem az Urat, hogy tartson meg a hivatásommal együttjáró felelősség-tudatban és adjon mindig elég erőt szolgálatom betöltéséhez. — Isten Lelke által sikerült legyőznöm a bennem lévő feszültségeket, főleg azokat, melyek akkor ütötték fel fejüket, amikor meglepetésszerűen új szituációkba kerültem. Többé már nem izgultam, hogyan viselkedjek, mit mondjak. Azonosulási pontom Jézus Krisztus, valamint a keresztény emberek csoportja lett (vö. Ef 2,20). ... A Szentirás nagy befolyást gyakorolt közösségi életemre is. Baráti köröm egyben imaközösséggé lett, hisz csak az „én és az én házamnépe” (Józs 24,14—15) közösségében lehet igazán megélni az istenközelséget. Mindannyian megtanultuk, hogy az Isten jóhírének továbbadásához élő hit kell, ami eleve kizár mindenféle individualizmust és egymás iránti féltékenységet. Megtapasztaltuk, hogy az imában való találkozás a minden közösséget fenyegető szétesés igazi gyógyírja. Imaéletünk segített az egymáshoz történő közeledésben, eleve útját állta az elmagányosodásnak. Közösségünk szolgáló közösség lett, a diakónia közben azonban nem feledkezhetünk meg az örökkévalóról sem, tudva azt, hogy számunkra az élet egyetlen igazi lehetősége a bő terméshozás Krisztusban (vö. 2K®r 9,6), (anyagi és szellemi — a hitélmény megosztása! — karitász). Molnár János 47
