Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Sziberth Mária: Hitünk szent titka
éhezik többé, és aki benrvem hisz, nem szomjazik soha” (Jn 6,35); és Jézusnak az Atyához való bensőséges viszonyán alapszik: „Amint engem küldött az élő Atya és én az Atya áltai élek, úgy aki engem eszik, énáltalam él" (Jn 6,57). A Fiú az Atyától nyeri életét, aki pedig mintegy vele táplálkozik, az a Fiú életében részesedik, és így bezárul az élet közlésének szent láncolata, amely az isteni élet belső rejtettségéből jut el az emberhez — írja Romano Guardin'! (Der Herr, Betrachtungen über die Person und das Leben Jesu Christ, Leipzig, 1956. 686.). Az eukarisztia tehát az önmagát átadó Jézust jeleníti meg közöttünk. Bár nem ismerjük annak az imának a tartalmát, — amely akkor tört fel Jézus leikéből, amikor a kenyérszapo- rítós után erőszakkal királlyá akarták tenni, s ő visszavonult a hegyre, — de feltehetően hasonló volt a Getszemáni kertben átélt eseményhez: Elközeledett a nagy döntés pillanata. Jézus ezt az Atya elé vitte és saját akaratát az Atya akaratához kötötte. Ezt a döntést a hit alapján, a tanítványoktól is megkívánta. Amikor az eukarisztikus beszéd keménysége miatt többen elhagyták, „megkérdezte a tizenkettőt: ,Csak nem akartok ti is elmenni?'" (Jn 6,67) A kérdés mintegy magában foglalja azt is, hogy ha a hitben való elkötelezettségük nem elég érett, Jézus nem is tartóztatja őket. Nem elég neki Simon Péter állásfoglalása sem a többiek nevében. Válasza: „Nem tizenkettőt választottam? S egy közületek mégis ördög” (Jn 6,70) utal arra, hogy neki nem elegendőek a szavak, ő mélyebben ismeri válasz- tottait. Itt az is nyilvánvalóvá válik számunkra, hogy Júdás bensőleg már korábban elszakadt Jézustól. Már azzal is árulást követ el, hogy továbbra is mellette marad, s az, hogy Jézus továbbra is megtűri maga mellett, arra utal, hogy már vállalta a sorsát, a kereszthalált érettünk. Az utolsó vacsorán Jézus kultikus ünnepet ül meg a tanítványokkal, húsvéti áldozatot mutat be az Úrnak a kovásztalan kenyér első napján (Kiv 12,27; Mt 26,17). A zsidók szabadulásakor az áldozati bárányt az Úr átvonulása miatt gyorsan kellett megenni; a bárány vérével kellett megjelölni az ajtófélfát. A bárány vére volt az a jel, amely megmentette a népet a pusztulástól. Most válik azonban világossá, hogy az igazi áldozat, amelyet az Atya elfogad, az igazi húsvéti Bárány maga Jézus: „Ez az én testem, amelyet értetek adok" (Lk 22,19). Most Jézus eltér az eredeti rítustól és új tartalommal tölti meg: „Ez a kehely az új szövetség az én véremben, amelyet értetek ontok” (Lk 22,20). Ez a jel most rajtunk van. Olyan jel, amely megment minket a pusztulástól, Jézus vérének jele miatt irgalmaz majd nekünk az Úr nagy átvonulásakor, az utolsó ítéleten. Az Űr átvonulása a vele való találkozás lehetőségét rejti magában. Az ószövetségben Jahve mennydörgés és villámlás kíséretében nyilvánította ki magát népének. Még Illés esetében is (1 Kir 19,9—13), akit végül az enyhe szellőből szólított meg az Úr; hegyeket tépő, sziklákat sodró hatalmas szélvész, földrengés és fűzként haladt el előtte. Veszélyes és félelmetes dolog a porszemnyi embernek a Végtelennel és Mindenhatóval találkozni. Ha túl korán és éretlenül érne bennünket a halál, énünket és személyiségünket vesztve égnénk bele az Isten végtelenségébe — írja Teilhard de Chardin (Benne élünk). — Jézus — a megtestesült Ige — búcsúbeszédében már barátainak mondja a tanítványokat (Jn 15,15). Egyedül ő az, akinek a szeretetén keresztül bekapcsolódhatunk a szentháromsági élet áramkörébe, s úgy, hogy az számunkra tápláló erőt, s ne az Isten életének keménységét jelentse. „Amint a szőlővessző sem tud gyümölcsöt hozni önmagától, ha nem marad a szőlőtőn, úgy ti sem, ha nem maradtok bennem" (Jn 15,4). — Jézus halála után a tanítványokon mélységes le- törtség lett úrrá. Nem volt velük a Mester, személyisége átütő, közösségformáló erejének hiányában mintegy széthullani látszott a tanítványok kis közössége. Már-már azt hitték, hogy meghívásuk ideje lejárt, elindultak haza, a falujukba. Ketten közülük Emmausz felé mentek éppen (Lk 24; 13—32), amikor — bár nem ismerhették fel — Jézus, az Úr csatlakozott hozzájuk, tanítgatva nyugtatgatta őket, majd a falu határában mintha tovább akart volna menni, s csak a tanítványok kérésére mélyült el találkozásuk a felismerés örömében. A kenyeret a már három éve megszokott, jól ismert gesztussal törte meg, de most már önmagát adta benne. Látható alakja abban a pillanatban tűnt el, amikor az életközösség táplálékát nyújtotta. A két tanítvány egymásra tekintve is felismerték öt lelkűkben. Kézzelfoghatóan talán itt valósult meg először, hogy „ahol ugyanis ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben, ott vagyok közöttük" (Mt 18,20). Azóta is az eukarisztián részt vevő egyházi közösség egy test Jézus Krisztusban. „Mi ugyanis sokan egy kenyér, egy test vagyunk, mivel mindnyájan egy kenyérben részesedünk” (1Kor 10,17). Amilyen kegyelmet kérünk annak, akivel együtt járulunk az Úr asztalához, azt Jézus jelenléte erejében megadhatja és megvalósíthatja. Sőt akivel nem is egy időben és egy helyen áldozunk, azzal is találkozunk Jézusban. Az együttes bekapcsolódás a szentháromsági élet áramkörébe jobban összeköt minden, pusztán csak emberi barátságnál. 46
