Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: A szeretet közösségében
sítette. A közös lakoma, a közös étkezés lesz mindvégig külső jele Isten örök szeretetének az emberek iránt" (Theodor Schneider, Wir sind sein Leib, Mainz, 1977. 39.). A KÖZÖSSÉGFORMÁLÓ SZERETET. — Az utolsó vacsora Jézus közösségalapításának a csúcspontja, amely föltámadása után is összetartotta tanítványait. A szeretetlakomákból mindinkább elkülönült az eukarisztia, mint az újszövetség áldozata. Jézus vérében megkötött áj szövetség az Isten és az ember végleges találkozásának helye, az emberiség találkozó helye, az új templom, amelynek élő kövei a hívek (vö. 1Pt 2,4k). — A szövetség értelme: az egység, a találkozás, ami az eukarisztia összetartó közösségében mindvégig a hűség és a szeretet köteléke. Jézusban egyesül az Istenfia és az Emberfia, az Isten emberszeretete és az ember istenszeretete. — Jézus egy és mindenki! — Jézus egyedi személyében — mint Izajásnál — Jahve szolgája (Iz 52.33.ff) magára vállalja a közösség jegyeit. Ilyen értelemben a személyes Jézus közösségi személyiség is, akinek asztalközössége végtelen térré tágul, meghívja és befogadja az egész emberiséget. Jézus történeti egyházában éppúgy, mint az Atyának való örök átadásban mindenki számára megvalósitja és felkínálja az örök közösséget. Az utolsó vacsora minden Úrvacsorának a prototípusa, ahol Jézus új és végérvényes módon önmagát adja értünk szeretetáldozatul. Jézus egymás szolgálatára buzdít, és ez a szolgáló szeretet lesz méltó feltétele az eukarisztia ünneplésének. — Húsvét után a tanítványok együttétkezése lett Jézus jelenlévő szeretetének megtapasztalása a Szentlélek megvilágosító és közösséget formáló erejében. Az őskeresztények közösségét az eukarisztikus kenyértörés fogta össze, mint Szent Ágoston írja (In ev. Joann. 26,3). Később is, az első nyolc évszázad- ban a keresztények valóban a testvéri szeretet közösségében ülték meg Jézus utolsó vacsorájának szentségi jelenlétét. AZ ELHIDEGOLÉS. — Az egyre szaporodó kis egyházak összeolvadtak és a nagy közösségekben mindinkább feltűntek az emberi gyarlóságok és versengések. Áriusz tévedése — ■amelyben tagadta Krisztus istenségét — visszahatott az eukarisztikus életre is. Itt is bekövetkezett az, amit J. A. Jungmann annyiszor emlegetett: Az eretnekségek nem elszakadásukkal okozták a legnagyobb kárt, hanem azzal az egyoldalúsággal ártottak, ami azután visszahatásként jelentkezett az egyházban. Jézus bensőséges szeretetközösségéből az Isten fönsé- ges megjelenése lett. — A „szeretet szentségét" Aranyszájú Szent János már „félelmetes szentségnek" hirdeti. A bizánci liturgiában az eukarisztikus áldozat Krisztus királyi megjelenése, szentségi kihallgatás, ahol az ember csak félelemtől remegve borulhat le. Nagy Konstantin egyháza Krisztust mint uralkodót mutatja be, Ö a Pantokrátor és a Konszekrátor. A pap és a hívek többé nem ajánlhatják fel közösen Krisztus áldozatát mert „arra senki sem méltó”. Az eukarisztia vételéhez annyira hangsúlyozzák a lelki tisztaságot, hogy a hívők — méltatlanságuk tudatában — egyre inkább visszahúzódtak az eukarisztia asztalától. A VII. századtól a keresztények egymástól is elhidegültek és társadalmi rétegek szerint a templomban is elkülönültek. A Coena Dominiből „kötelező misehallgatás" lett, míg a IV. Late- ráni zsinaton (1215) már parancsba kellett előírni, hogy legalább húsvét táján vegyék magukhoz a hívek az eukarisztiát (DS 812). Berengár, Tours-i püspök tévedése után egyre kevésbé tudják a hívek Krisztus áldozati és titokzatos jelenlétét közösségileg átélni. Az egyensúlyt Szent Tamás harmonikus tanítása és az eukarisztia misztériumának fönséges dicsőítése — Lauda Sion himnusza — sem tudta helyreállítani. — A protestánsok később a papi hatalommal együtt az áldozatbemutatás tényét is tagadásba vették, — bár Luther mindvégig kitartott Jézus valóságos jelenléte mellett és megtartotta az eukarisztia szentségét. A Tridenti zsinat hatására lassan az egyház tudatában és gyakorlati hitéletében elkülönült az eukarisztia szentsége, — mint Krisztus állandó jelenléte — a szentmiseáldozattól, azaz az eukarisztikus cselekménytől. A tridenti zsinat után a tanítás tisztaságában rend és szigorúság uralkodott, a „jó katolikus" az egyházi jogrend szerint élt, és ezzel úgy látta, hogy eleget tett „vallási kötelességének". A fokozódó, harcos hitvédelem egyre jobban visszaszorította a szeretet közösségének örömteli ünneplését. Az eukarisztiának, mint a szeretet szentségének az ereje azonban így sem maradt hatástalan. Egyre jobban előtör a hívek leikéből a különböző eukarisztikus ájtatossági formák igénye: szentségimádás, a szentséges litániák, áldások, körmenetek. A janzenizmus okozta lelki szárazságot Jézus szentségi jelenléte enyhítette, még akkor is, ha olykor egy életen át tartózkodtak a szentáldozástól. Az eukarisztikus lelkűiét sok kiváló papot és szentet nevelt, és a hívek egyénileg eljutottak a bensőséges istenszeretetre. Az egyház teljességétől azonban az eukarisztia kegyelmi áradata kétségtelenül elszigetelődött. AZ EGYHÁZ MAGÁRA TALÁL. — X. Szent Piusz megújította az egyház belső életét. Elsők között sürgette a gyakori és a korai szentáldozást, és előkészületül nem kívánt többet, mint 43
