Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Széll Margit: A szeretet közösségében

bennünk, mert a szeretet Isten lényegéből fakad. A bűn, a szenvedés, az ellentmondások és az önzések sem tudják megbénítani az ember igazi szeretetét. De minél átfogóbban és önzetlenebből próbál az ember szeretni, annál jobban érzi saját korlátáit, gyengeségeit és gyarlóságát. Amikor önmagát akarja adni, rádöbben, mit is adhatna a másiknak és milyen jogcímen kívánja, hogy a másik az övé legyen, neki ajándékozza magát. Mivel minden szeretet a Végtelenre vágyik, igen korán meglátja a másikban a végeset és gyakran megtörik szeretete. Akik igazán és mélyen szeretik egymást, azok sem tudnak valódi életcélt nyújtani a másiknak. És ezt a kielégítetlenséget menthetetlenül féltékenység és kiábrándulás követi. Szeretetünk csődjéből csak Isten emelhet ki. Mi azonban csak olyan Istent tudunk elfogadni, aki maga is átélte sorsunkat, emberré lett és meghozta érettünk a szeretet legnagyobb áldozatát.

jézus búcsúvacsorai ajándékában a szeretetnek ezeket a törvényszerűségeit foglalta össze. Elment az Atyához, de ugyanakkor velünk maradt, hogy örökké ünnepelhessünk az eukarisz- tikus cselekményben. Az „Isten-velünk" — az Immánuel igénye az ember életszükséglete, amint azt a lélektan és vallástörténet egyaránt igazolja. Isten látható közelségének jelét adta az égő csipkebokorban, a tüzes felhőben. Izrael népének mindig békét és biztonságot adott az a gondolat, hogy „közöttünk jár az egy Isten" (vö. MTörv 4,17). Az Isten-velünk, az Immánuel teljességgel azonban az eukarisztia titkában valósult meg. Az Isten lakást vett közöttünk (vö. Jn 1,14), (Jn 14,23), hogy mi is Isten házává váljunk.

„ÉN VAGYOK AZ ÉLET KENYERE” (Jn 6,48)... Jézus küldetése a szeretet titkában és a szeretet áldozatában valósul meg. Szent János evangéliumában szinte minden gondolat előkészít a szeretet szentségére. Ezért sűríti egybe a szeretet titkára vonatkozó eseményeket a csodálatos kenyérszaporitástól kezdve (6,1—15). A kenyér a legszükségesebb emberi táplálékunk, a bor — főleg a déli népeknél —, nélkülözhetetlen, tiszta, üdítő ital. Ezek lesznek az isteni Bölcsesség lakomájának étkei, ahol a Bölcsesség adja magát ajándékul (vö. Péld. 9,1—6; Sir 24,6). — A Jézustól kapott kenyér azonban nemcsak egyszeri jóllakásul szolgál, hanem előképe a lelki kenyérnek, amint azt Jézus az eukarisztikus beszédében elmondja (vö. 6,25—59). — Jézus arra figyelmeztet, hogy ne a romlandó étel megszerzésére törekedjenek, hanem olyanra, ami megmarad az örök életre. Jézus önmagát adja biztosítékul orra, hogy feltámaszt minket az utolsó napon (vö. Jn 6,40). — János apostoltól azt is megtudjuk, hogy Jézus milyen türelemmel és fokozatosan tudatosítja tanítványaiban, hogy teste valóban étel, vére valóban ital. De hallgatói — sót még tanítványai is — értetlenek.

Jézus feltétlen szeretet-igényén éppen úgy m eg bot rá n koztak hallgatói, mint szeretetaján- dékán. „Istent és felebarátot szeretni többet ér minden égő áldozatnál" (Mk 12,33). — Ha tehát ajándékodat az oltárra viszed felajánlani és ott eszedbe jut, hogy felebarátodnak valami panasza van ellened, hagyd ott ajándékodat az oltár előtt és előbb békülj ki embertársaddal (vö. Mt 5,23). Jézus azt kívánja, hogy ne ítéljük el az embereket, hanem bocsássunk meg „hetvenhétszer" (vö. Mt 18,22). A farizeusok azért botránkoztak meg Jézuson, mert szombaton gyógyít (vö. Lk 6,11), és a bűnösökkel lakomázik (vö. Lk 5,30). A zelóták felháborodnak azon a parancson, hogy szeressük ellenségeinket (Mt 5,43), mivel ők harcot és lázadást szítanak. A gazdagok haragszanak, mert Jézus „jaj"-t mond rájuk (vö. Lk 6,24). A szegények elégedetlenek, mert gazdag Messiást várnak, akinek uralma alatt ingyen és gondtalanul élhetnének, Jézus pedig boldognak mondja azt, aki szegény (vö. Lk 6,20). Jézus szeretetigényét a főparancsba foglalja össze (Mt 22,36—40), mivel „Isten a szeretet” (1Jn 4,8). '

Jézus a végső napokban — felhasználva minden lehetőséget — sokat beszélt a szeretet- ről, és végül csak egyet kért tanítványaitól, hogy úgy szeressék egymást, ahogy ő szeret minket (vö. Jn 13,34). Jézus szeretet-tanitását legmélyebben János foglalja össze (Isd. 13— 17. ff), — és kiemeli az „eukarisztia ünneplésének igazi értelmét: Jézus állandó szeretet- megnyilvánulását övéi iránt, — és halálának emlékezetét, amivel mindannyian részesednek életében. — Jézus az utolsó alkalommal is mint családfő és vendéglátó ül az asztalhoz, de most csak övéi vannak jelen. A közös étkezés a közös sorsvállalásnak a jele. Az elköltött vacsora után a tanítványok megrendültén hallgatják Jézus szomorú szavait: „Nem iszom többé a szőlő terméséből mindaddig a napig, amíg újat nem iszom veletek az Atya országában” (Mt 26,29; Mk 14,25). Közli, hogy elérkezett a szeretet órája, amikor váltságul adja életét sokakért (vö. Jn 13,1). „Áldást mondott" (Mt—Mk) — „hálát adott” (Lk), megtörte a kenyeret, szétosztotta ezekkel a szavakkal: „Vegyétek, ez az én testem!” Majd fogta a kely- het, hálát adott és odanyújtotta nekik, miközben így szólt: „Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért, — mindenkiért — kiontatik" (vö. Mk 14,22—24). Jézus a zsidó „kenyéráldást” és a „kehelyközösséget” önmaga jelévé tette. „Az én testem értetek, — az én odaadásom —, az én szeretetem nektek, az én szeretet-közösségem, amelyet halálomban kicsorduló véremmel pecsételek meg. Jézus eukarisztikus ajándékát élete tanúságával hitele42