Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Nyíri Tamás: Közösség és vallásosság
omi nem képzelhető el a konvencionális, értelmi belátáson alapuló egyesülésekben. Az érzelem és gondolkozás, a hagyomány és elkötelezettség, a valahová tartozás és akarati elhatározás összjátéka alkot közösséget, mely természetesen sokféle jellegű; etnikai, helyi, vallási stb. lehet. A közösség történelmi és szimbolikus archetípusa a család: az igazi közösség csaknem valamennyi formájában a családi nómenklatúra az uralkodó. A közösség összetartó erejét rendkívüli mértékben növelik a közösségen kívüli kapcsolatok — mint például a versengés, a konfliktusok, különféle társadalmi csapdák — valóságos vagy elképzelt ellentéte. Ezeknek az ellentéteknek viszonylagos személytelensége és névtelensége kidomborítja a közösségen belüli szoros személyes kapcsolatokat. A. Greeley úgy véli, hogy a fenti meghatározás inkább a közösségek régebbi megjelenési formáira vonatkozik. Napjainkban — mondja — a közösség kategóriáját egészen új vonás, a „meghittség" (intimacy), az emberek közötti bizalmas, közvetlen, szívélyes viszony jellemzi. Nem elégséges tehát, hogy valaki „magafélékkel" kerül összeköttetésbe, hanem legalább ennyire lényeges, hogy bizalmasság, meghittség hassa át ezt a viszonyt. Az igazi közösséget oly mértékű bizalom jellemzi, hogy azok az álarcok és védekező mechanizmusok, melyek különben egyáltalán lehetővé teszik a köznapi emberi kapcsolatokat, egybeesnek a csoportban uralkodó személytelenséggel, ennélfogva a csoport tagjai fönntartás nélkül, egész énükkel fűződnek egymáshoz. Az előző definíció alapján a közösség archetípusa a család, az újabb közösségi mozgalmakban pedig a férfi és a nő házassági kapcsolata lesz az implicit vagy explicit csoportmodell — ott is, ahol szó sincs semmiféle szexuális szabadosságról. A közösség iránti igény A közösség iránti igényt általában a modern ipari társadalom kialakulásával, illetve az ebben a társadalomban jelentkező elmagányosodással szokták magyarázni. Az ember ipso focto tartozik rokonaihoz, szomszédaihoz, hittestvéreihez, mégpedig nemcsak gyakorlati szükségszerűségből, nemcsak a közös érdek vagy a vállalt kötelezettség miatt, hanem azért, mert valami felmérhetetlen és abszolút jelentést és értelmet tulajdonít ezeknek a szálaknak. A modern társadalomban elidegenült ember éppen ezeket a szálakat és kötelékeket keresi hiába. A. Greeley vitatja ezt az elméletet és azt mondja, hogy az új közösségi szellem felébredése nem a régi közösségek összeomlásának tulajdonítható. Arra hivatkozik, hogy a régi parosztfalvakban, ahol még érintetlen volt az ősi életforma, nemigen virágzott közösségi szellem, nyoma sem volt a bizalomnak és meghittségnek. Ehelyett volt erőteljes társadalmi konszenzus; társadalmi támogatás és ellenőrzés. Az „új közösségre” jellemző meghitt, bensőséges kapcsolatoknak azonban még nyomát sem lehetett találni. A parasztfalu nem volt nyílt, egyenes és bizalmas közösség; lakói zárkózottak, gyanakvók, merevek és szigorúak voltak. Nagyjából olyanok, amilyeneknek Galgóczi E. rajzolja meg őket írásaiban. Az iparosodott városok társadalmában pedig nem kevesebb a meghitt, személyes összetartozás, mint bármikor a múltban, sőt feltehetően jóval több, mint valaha is volt. Nagyon sok szól amellett, hogy napjainkban lényegesen több meghitt barátság alakul ki, mint régebben, s a barátok között nyíltabb és őszintébb a légkör, mint annak előtte. Lehet, hogy az emberi kapcsolatokban ma több a személytelen vonás, de ugyanakkor több a bizalmas, meghitt, bensőséges viszony is. A látszólagos ellentmondást az oldja meg, hogy az utóbbi időkben hihetetlen mértékben megszaporodott az emberek közti kapcsolatok száma. Ha ez igaz — márpedig aligha vonható kétségbe A. Greeley megállapítása a régi falvakról —, akkor az elmagányosodás helyett még más okai is vannak a napjainkban jelentkező közösségi igénynek. Az egyik ilyen ok az, hogy a ma élőknek számottevően kevesebb időt kell létfenntartásukra fordítani, mint a régebbieknek. Amíg az ember legfőbb gondja a következő étkezés előteremtése, addig egyáltalán nem érinti, hogy ki szereti és ki nem, hogy ő maga „tartozik-e valahová" vagy sem. A növekvő jóléttel úgy jár együtt a meghittségre való vágyódás, mint Arisztotelész szerint a filozofálás igénye: „A tudásnak ez a fajtája ugyanis akkor kezdődött, amikor már az élet kényelmére és élvezetére szükséges dolgok csaknem mind megvoltak." (Metafizika 982b) A jólét sokkal több embernek nyújt módot arra, hogy a testi létét fenntartó kenyéren kívül még valami más után is nézzen. Azt állítja továbbá A. Greeley, hogy a modern pszichológia és a perszonalista filozófia oly fogalmi készlettel ajándékozta meg az embereket, amelynek a segítségével már megfogalmazhatják, szóvá tehetik a tartós, szoros viszony iránti igényüket. Az emberek közti kapcsolatok a mai világban egyáltalán nem sivárabbak, mint régebben voltak: nem a kapcsolatok szürkültek el, hanem igényeink növekedtek meg a még tartalmasabb, mélyebb, érzel3
