Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Rezek Román: Huszonöt éve halt meg Teilhard de Chardin
konferenciával kapcsolatban, amelyet New York mellett, az Arden House-ban rendezett a Kolumbia Egyetem ... „Amint megérkeztünk, — írja Gilson, — rögtön találkoztunk. S amint észrevett, rögtön felém jött, ragyogó arccal, őszinte mosollyal s két kezét a karomra téve ezt mondta: .Mondja, ki adja meg végre nekünk azt a meta-kereszténységet, amelyet mindnyájan várunk?’ — Sokáig ingadoztam, hogy leírjam ezt a szót: meta-kereszténység; valószínűtlennek, lehetetlennek tűnt egy pap szájából; s egyébként is, amint tudom: ha írt is hasonló kifejezéseket, ilyent mégsem írt le. Ma már ideírom ezt a szót, mert — újra átolvasva írásait — azt hiszem, hogy végre megértettem... De akkor, abban a pillanatban, hirtelen mellbe vágott. Azt hiszem, hogy motyogtam pór szót, zavarosan, ilyenféleképpen: már a kereszténység is sokat jelent számomra, s majd a végén meglátjuk, hogy tú/halad- hatjuk-e („Meta"). Teilhard látta, hogy nem mozgok az ő eszmei síkján, s volt annyira tapintatos, hogy másra fordította a szót. Elég érzékeny .antennája’ volt, hogy megérezze za- vartságomat, s többé nem került elő köztünk ez a téma. — De ugyanannak a napnak délutánján, nyüzsgő tömeggel teli parkban, véletlenül egy pap előtt haladtam el, aki egy karszékben ült, teljesen érzéketlenül mindaz iránt; ami körülötte zajlott s el volt merülve breviáriuma olvasásában. P. Teilhard de Chardin volt az, a Jézus Társaságból. — Ez a kettős kép foglalja össze számomra azt, amit .Teilhard esetének’ nevezek. Még ha valóban várt is ,meta-kereszténységet', hát magában a kereszténységben találta meg." — Szülőföldjére, Sarcenat-ra, gyorsan estek az árnyak, egyik a másik után. Teilhard 1936 februárjában megkapta édesanyja halálhírét, augusztusban pedig meghalt Margit-Mária nevű nővére (Giuguitte), aki már hosszú évek óta gyógyíthatatlan beteg volt, szent hősiességgel viselte szenvedését, miközben a Betegek Uniója c. közlönyt irányította. Az emlékére kiadott kis kötet bevezetőjét Teilhard írta, megdöbbentő mélyre nyúlnak le befejező sorai: „Margit nővérem, miközben én átadtam magam a Világmindenség pozitív erőinek s utaztam kontinenseken és tengereken át, szenvedélyesen nekigyűrkőzve, hogy lássam, mint növeli fényét a Föld minden színárnyalata, — Te mozdulatlanul, ágyhoz szegezve, lelked legmélyén nagy- nagy csöndben alakítottad át fénnyé a Világ legszörnyűbb árnyait. — Mondd csak, mit gondolhat Teremtő Istenünk: kettőnk közül melyikünknek jutott nagyszerűbb szerep?... — 1938—1940 között írja meg Az emberi jelenség c. nagy könyvét. Egy jóbarátjának köszönhette,- hp'gy a gépelt szöveg már 1941 márciusában eljutott Amerikába, onnan pedig — diplomáciai küldeményként — Rómába. A cenzorok három éven át a könyökük olatt őrizték a könyv szövegét, és 1944. augusztus 6-án Teilhard megtudta, hogy megtiltották a kiadását. — 1945. márciusában, amikor mindenki a háború végéről beszél, Teilhard a világ végéről elmélkedik, de persze nem úgy, mint a korabeli pesszimista apokaliptikusok, akik szerint közel a világ vége, hanem így: „Nem lehetne-e elgondolnunk, hogy az emberiség elér majd egy kritikus érési pontot, amelynek végén, maga mögött hagyva a földet és a csillagokat .... pszichés módon szakadna le a bolygóról, hogy csatlakozzon az Ómega-ponthoz? Ez a jelenség kívülről nézve talán hasonló volna a halálhoz; de valójában egyszerű átalakulás volna és eljutás egy legfelsőb szintézisre?" ... Teilhard sosem veszti szeme elől a saját személyes apokalipszisát. De amikor a japánok leteszik a fegyvert s a Pekingbe érkező amerikai Intelligence Service keresi Teilhard-t a francia kolóniában, ő kint sétál a közeli dombokon és a kommunista partizánokkal beszélget, — sokkal érdekesebbnek találva a velük folytatott társalgást. — Csak 1946 elején kapja meg a hazatérési engedélyt új jezsuita provinciálisától. Szellemi anyaföldjére, Párizsba érkezik május 3-án. Soha többé nem fog visszatérni Kínába... „Dolgozom Párizs számára és a holnapnak... Életemben — mondogatja — most már délután öt óra van”. (Elmúlt hatvanöt éves!) A száműzetés és a viszonylagos tétlenségre ítéltség évei szinte zárójelet alkottak életében. Bensőleg megszilárdulton jut ki belőlük s az eddiginél is jobban érdeklődik minden iránt. Az oz egyetlen vágy hajtja, hogy — még világosabbá téve világképe elemeit — terjessze tanítását, miközben a franciákat züllesztő cinizmus és Sartre tanítványai a Café Flore-ban Isten halálát ünnepük, az egyház pedig vajúdva ébredezik, mint élesztővel átjárt kenyér. — Teilhard csodálkozva tapasztalja, hogy mily nagy publicitás kíséri visszatérését. S ez meg is érthető, mert — főleg 1934 óta — az emberek között kézről-kézre jártak sokszorosított írásai. Természetes, hogy mindenfelé hívják előadások, vitaesték tartására. Többször tapasztalja, hogy a keresztények közül sem mindenki fogadja el eszméit, köztük a híres Gabriel Marcel sem. Viszont mellette áll — többek között — rendtársa: P. Henri Lubac és a Toulouse-i Katolikus Egyetem rektora, a karmelita Bruno de Solages, aki már 1947-ben nyilvánosan megvédi Teilhard-t Garrigou-Lagrange támadásával szemben. 1947 június elején komoly szívkrízis éri Teilhard-t, 1949 tavaszán pedig mellhártyagyulladás dönti ágynak. — 1948-ban Rómába utazik, hogy a legfőbb elöljárójával, a jezsuita generálissal megbeszélje Az emberi jelenség jövőjének sorsát (nem engedték meg neki, hogy kiadhassa) és a párizsi College de France kutatóintézet részéről jött meghívást (ennek elfo37
