Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 1. szám - KÖRKÉP - Rezek Román: Huszonöt éve halt meg Teilhard de Chardin
béri Paleontológiái Intézetben dolgozik, Marcellin Boule irányításával, közben folytatja a fiatalkorában megkezdett szakmai „kirándulásait", mert mindent „a terepen" szeret látni. — Alig két évig folytathatta ezt a szaktudományos munkáját, mert — nagy örömére — őt is beosztották az első világháborúban küzdő francia seregbe: a marokkói Vadászok nyolcadik regimentjének másodosztályú sebesültszállítójaként kezdi fronti munkáját, és számos kitüntetéssel harcolja végig a négy évet, amely — nyugodt lélekkel állapítja meg — sajnos még szükséges ahhoz, hogy az emberiség előrejusson az egész bolygóra kiható fejlődésében... Egyszerre két vonás jellemezte Teilhard-t: bátorság és alázatosság. Öt küldik ki a csatákban a legveszélyesebb pontokra, vagy már maga megy ki saját szándékából. Kitűnően tud irányítani egy-egy sebesültszállító csoportot: szavai, mozdulatai — amikor éppen kell — bátorságot öntenek a harcosok leikébe. Naplóinak első hat füzete és Margit nevű unokahúgához irt levelei (mindkettőt kiadták már) szinte percről percre elénk tárja a világháborús négy évben átélt minden küzdelmét, szenvedését, de — ez talán már váratlanul hat — első, valóban „teilhardi" tanulmányainak születését is. S ugyanakkor ezt olvashatjuk róla az 1916 szeptemberi Verdun-i harcok történetében: „Bravúrnak, önfeláldozásnak és hidegvérnek mintaképe. Augusztus 15—19. között olyan terepen irányította a szanitécek osztagait, amelyet ágyútűz és gépfegyvertűz pásztázott végig. Augusztus 18-án, húsz méterre az ellenséges vonalak előtt, vállára vette és lövészárkainkba visszahozta egy hősi halált halt tiszt holttestét". Teilhard számára a háború az az anyaméh volt, amelyben szilárddá lett egész gondolat- világa az ember és a világegyetem természetére vonatkozóan. Ezt irta már a háború folyamán: „Ez a harminc hónapos magányos eszmélődés, nagy energiák közepette, úgy hatott rám, mint hosszú lelkigyakorlat. Egyszerre válók igen realistává és igen misztikussá"... Unokahúgához írt leveleiben pedig először találjuk meg érzelemvilágában az „örök női" iránt érzett mélységes vonzalmát és szinte vallásos tiszteletét (Isd. Az Örök női c. 1918-as írását). „Barátságunk nagyon értékes — írta Teilhard unokahúgának: úgy tekintem, mint zenedallamot, amely megadja egész életünk alaphangját". Teilhard megértette a háborúban, hogy a harci lövedékek az életlendület konkrét — nagyon durva — kifejezései: bennük a támadás és a győzelem igénye feszül. De el kell jönnie annak a kornak, amikor erre már nem lesz szükség, — amint írja a húsz évvel későbbi Emberi energia c. tanulmányában: „Jöjjön el az a kor, amikor az utca embere is megérti, hogy több poézis van az atomrombolásra szánt óriási gépben, mint az ágyúban. S akkor üt majd az ember számára a döntő óra: a szellem és a fölfedezés magába fog szívni minden heves erőt, ami a háború szellemében lakozik." 1918. május 26-án Teilhard leteszi ünnepélyes jezsuita fogadalmát. Szegénységi fogadalmat tett s ugyanakkor világosan látta, hogy a pénzt mennyire fel lehet használni Isten dicsőségére; szüzességi fogadalmat tett s ugyanakkor tudta, hogy a férfi és a nő — együttesen — mennyire előrelendíthetik egymást a lelki életben; engedelmességi fogadalmat tett s ugyanakkor világosan megértette (egész életében „veséjébe vájón" fogja tapasztalni), hogy mit jelent Isten szolgálatának szabadsága, amikor írásainak cenzorai — a maguk Ízlése számára — bizony kissé túlságosan forradalminak fogják találni az ő „tudományos-kozmikus filozófiáját". Teilhard már 1917-ben is hangsúlyozta: „Kell, hogy az .Ecclesia docens' (a tanító egyház) ellenőrzésével megszerveződjön és kibontakozzon az .Ecclesia quaerens’ (a kutató-kereső egyház)”. Kevéssel a halála előtt, 1955 márciusában készült utolsó írásának is ez a témája: Kutatás, munka, imádás (Lásd az antológiánkban). Az 1919 decemberében Maurice Blondel-lel folytatott levélváltásában is ezt hangsúlyozza: aki azzal vádolja őt, hogy túlságosan naturalista, nagyon fizikai módon gondolja el Krisztus univerzalista szerepét, annak ő azt válaszolja, hogy van egyesülés a földdel, van egyesülés Istennel, és van egyesülés Istennel a föld révén; s ez az utóbbi az ő magatartásának, aszkézisének, egész lelki életének lényege. A háború után, Párizsba visszatérve, Teilhard folytatta szakmai tanulmányait. Természet- tudományi licenciátust készített elő a Sorbonne-on. Geológiáról botanikára és zoológiára ment át, de — úgy látszik — fárasztották őt az akadémiai és egyhangú gyakorlatok. Igazi munkatere most is — Marcellin Boule irányításával — az Emberi Paleontológiái Intézetben volt. 1920 húsvétjától kezdve már doktori tézisét készíti a franciaországi felső-eocénkori emlősökről; a tézis megvédését „trés honorable" (nagyon kiváló) eredménnyel érte el 1922. március 22-én, s ezzel a párizsi Katolikus Egyetemen az előadói megbízatását tanári megbízatássá változtatják (professeur adjoint de géologie). Egyetemistáknak, szeminaristáknak és kisebb haladó csoportoknak tartott előadásai révén egyre növekszik Teilhard szellemi befolyása. De már érezhető a közelgő vihar szele is. Teilhard minden irányban kezdi érezni a reakció szellemét, amelyet ő „konzerváló boldogságnak" nevez (la béatitude conservatrice). S ezt igen nehéz elviselnie annak a Teilhacdnak, aki olyan szabadságatmoszférából jött ki, 34
