Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)

1980 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Spiritus Creator - az egyházat megújító Lélek

Hogy mit hoz számunkra a holnap, azt egyikünk sem tudhatja. De bármi is lesz a jövő, nekünk, a ma keresztényének, c ma papjának, a világi hívőnek bátran és határozottcn kell megvallania hitét és vállalnia kell a hitből fakadó életet. Találkoznunk kell Jézussal, hogy újra fölfedezzük arcét, befogadhassuk őt, és az ő Szentlelkét. A Lélek vezessen - ez Péter „regulája” — talán oda, ahová magától az ember nem akarna menni (vö. Jn 21,18). Egyszóval: minden bizonytalanság és nehézség mellett is reménységgel átjárt hittel kell kitárulni a jövő felé.

Egyházközségeink már túlontúl nagyok, és túl anonimok ahhoz, hogy valóban tudatosan, közös elhatározással, de egyszersmind a személyek felelős döntéséből részt vállalhassanak ezekből a feladatokból, a jövő tudatos formálásából. Ismeretesek azok a problémák és a közben-közben támadó nehézségek, amelyek hazánkban a kiscsoportok, bázisközösségek megalakulása során támadtak a múltban, és támadhatnak a jövőben is. — Ugyanakkor azt is tudnunk kell, hogy semmiféle probléma és nehézség nem ment fel attól, hogy a Lélek szavára hallgassunk, hogy észrevegyük a sokat emlegetett idők jeleit. Keresztényként élni csak közösségben lehet. Ez Krisztus rendelése. A nagyobb tömeg, a nagyobb létszámú egyházközség lehet egyesek vagy többek szemében még imponáló, de közösségtudatot a múltban sem volt képes és ma sem képes formálni, előmozdítani. Kétségtelen, hogy az ún. klikkalakítás ellen, bármiféle rossz értelmű szektásodás ellen föl kell lépnünk. A lehetséges veszély azonban nem teheti érvénytelenné reális értékét, esetleg életfontosságú jelentőségét egy ma modernnek tartott, de voltaképp ősi, keresztény gondolatnak, illetőleg ősi keresztény közösségi gyakorlatnak. Hogy a reform, a megújítási gyakorlat ne torkolljon skizmába vagy szektába, annak nálunk is bizonyos föltételei vannak. Mindenekelőtt a szeretetnek, a kari- fasznak elsőbbsége. Szeretet azok részéről is, akik a reformot alulról képviselik és szorgalmazzák, és azok részéről is, akik „hivatalból" őrködnek az egyház épségén, integritásán, a krisztusi akarat érvényre juttatásán. Ez a szeretet mindenféle pasztorális hasznosságot, vagy megszokott szisztémához kapcsolt gondolkodást, intellektuális megfontolásokat megelőz és fölülmúl. Legalábbis az a szeretet, amelyet Krisztus Lelke gyújt lángra az Istent és egyházát szerető emberekben.

A mi feladatunk elsősorban az, hogy önmagunkon mutassuk be a Szentlélekkel eltelt ember képét. Ebben áll a mi sajátos megújító küldetésünk. Ehhez kapja ki-ki a maga karizmáját. A világ kellős közepén kell megfelelnünk az evangélium igényeinek és kell továbbadnunk a hitet. Nem kétséges, hogy az ilyen szentlelkes erőt sugárzó magatartás olykor ütközhet és ütközik a környező világ, a közömbösök, vagy tagadók ellenállásával. Az sem kétséges, hogy a mi világosságunknak kell világítania a sötétségben. De — sajnos - azt is észre kell vennünk, hogy még alig-alig villan fel fényünk itten-ottan. A zsinat, amely XXIII. János pápa szavai szerint a Lélek ihletésére jött létre, mindnyájunkat fölszólít: Fedezzük fel újból a Szentlélek megújító szerepét egyházunkban és tárjuk fel szívünket irányító jelenlétének.

Az első Pünkösdnapon 3000 ember vált a Feltámadott követőjévé. A Szentlélektől friss életerővel telített egyház kitárta és azóta is — a Lélektől merítve erőt, bátorságot - szüntelenül kitárja kaipuit. A 3000 új keresztény továbbvitte ezt a világ előtti föltárulkozást. Hangjuk elhallott az egész földre és beszédjük a földkerekség határáig (Rám 10,18). A Szent- léleknek ez az útra küldő, serkentő ereje azóta is elevenen hat az egyház, a keresztények életében. Ajtókat föltáró ereje hatására az egyház időről időre újra emberközelbe került, képes volt megújulni. Sohasem a hatalom, vagy a pénz, az evilági javak jelentették az egyház életében a Szentlélek erejének jelenlétét és lendületét. Aki hatalmat félt, pénzt, gazdagságot rejteget, az bezárkózik, őröket állít a kapu elé. Krisztus nem ilyen önvédelmi eszközökre bízta övéit, hanem átadta nekik a „Szentlélek erejét”.

Aki nem felületes, vagy racionalista szemlélettel, nem emberi gyengeségből fakadó gyanakvással, hanem mélységes hittel és bizalommal fordul az Erősség Lelke felé, az bízni fog akkor is, hinni tud akkor is, ha az egyházban olykor bizonytalanság, máskor tévedés ütné fel a fejét. A Lélek nem tűri a kicsinyhitűeket, a vészharang-kongatókat, a mindenütt bűnt és veszélyt szimatolókat. A Lélek erejében ébredők és bízók akkor is kitartanak, ha tévedés születne az egyházban, hol a hatalom bűvöletéből, hol az örökösen ellentmondók, hol o mindent jobban tudni vélők felelőtlensége nyomán. Az egyháznak ún. csodája mindig és ma is a Szentlélek működésének, megújító erejének, jelenlétének a csodája. Mert az egyház tagjaiban eltávolodhat ugyan Istenétől, olykor még szembe is szegülhet vele, mégis, a Léleknek fönntartó és az igazságot őrző ereje soha nem hagyja magára Krisztus egyházát. Pápák, püspökök, papok, teológusok és világi hívek gyarlóságainak, bűneinek, hatalomféltésének, tudálékosságának ellenére is az egyház nem tűnt le a történelmi homályban, miként a fáraók dinasztiái, a római Impérium, vagy régmúlt idők birodalmai. Sőt még a hanyatlás szakaszaiban is újra és újro ébredő élet, egy-egy mélyebben megragadott igazság

249