Teológia - Hittudományi Folyóirat 14. (1980)
1980 / 4. szám - TEOLÓGIAI-LELKIPÁSZTORI KÉRDÉSEK - Szennay András: Spiritus Creator - az egyházat megújító Lélek
hívjuk, tartjuk és önmagát is tartania kell, akkor — a szükséges és bölcs felügyelet gyakorlása mellett — csak örvendezhet. Nem minden esetben szerencsés a szóelemző értelmezés, magyarázat. De talán itt mégis áll, hogy ha az auktoritás feladata, hivatása, amiről elnevezték: a gyarapítás, kiteljesítés (augeo ...), akkor tekintélyét úgy tudja legjobban igazolni és egyben biztosítani, hogy előmozdítja a folyamatos megújulást, gazdagodást. Kritikai szerep A kísérletezés fogalmával, tényével kapcsolatban kell számba vennünk, hogy az egyházban, annak történetében, hol erőteljesebben, hol kevésbé, de mindig jelen volt és alakító szerepet játszott a sajátosan prófétai-karizmatikus elem. Ez többek között azt is jelenti, hogy tudatosabban kell ügyelnünk az egyes személyekre, vagy kisebb csoportokra, amelyek egyházunk életében - nem a Szentlélek irányítása nélkül —, kritikai funkciót töltenek be. Nemegyszer olyan kritikával élnek, mely a szó nemes értelmében provokáció, kihívás a helyi egyházi közösség, esetleg az összegyház számára is. önmagunk ellen vétenénk, ha személyeket és csoportokat „földalatti mozgalomba" kényszerítenénk, és úgy tüntetnénk fel, mintha a karizmatikus és prófétai ihletből, a zelus bonus-ból kritikát gyakorlók kizárólag szubverzív, felforgató elemek lennének. A vallásos mozgalmak, megmozdulások, csoportosulások, törekvések ma igen sokszínűek és sokrétűek mind az egyházban, mind azon kívül. Elképzelhetetlen, hogy ezekből a megújulási törekvésekből a holnap egyháza számára, melyet a mában készítünk elő, semmi értéket, semmi alkalmasat nem találnánk. Szükség van ezért a nyílt véleménycserére és véleményformálásra, a belső dialógusra. Szükség van arra, hogy az ilyen törekvésekről sokkal szélesebb körben és nyíltabban, minél nagyobb nyilvánosság előtt beszéljünk. Ne csak elmarasztaló, gyanakvó, szeretetlen kritikával szóljunk, hanem valóban igaz és helyes információkat gyűjtsünk be, és ilyeneket adjunk tovább. Ezen az úton önmagunk és az egyház gyarapítását, valóban a Szentlélekben való gazdagodását segítjük elő. A új világ egyháza Korszakfordulókon, világkrízisek idején könnyen gondolunk rá, hogy a világ történetének végéhez érkeztünk. Pedig talán helyesebb, ha így beszélünk: egy világ végén állunk. És a születő új világ egyháza nem tehet egyebet, mint hogy ugyanannak a Léleknek engedelmeskedik, amelynek engedelmeskedett az induláskor, az őskeresztény korban. Ma már — több mint tíz év távlatából — talán könnyebben fogadjuk el, hogy prófétai ihletésű szavak hangzottak el VI. Pál ajkán, amikor a holnap egyházáról beszélt. 1969-ben mondotta: „Nagyobb szabadság korszaka áll előttünk egyházunk életében, s következésképpen minden fia életében. Ez a szabadság kevesebb törvényben lefektetett kötelezettséget és kevesebb belső gátlást jelent. A formaszerű fegyelem csökken, minden önkényesség eltűnik majd, ugyanígy minden türelmetlenség és minden abszolutizmus is. A pozitív törvény egyszerűbb lesz, a tekintély gyakorlása mérsékeltebb és egyre jobban kifejlődik a keresztény szabadság érzéke” (Docum. Cath. 1969. 706.). Mindezt a szabadságot a szabadság Lelke fogja, illetőleg lesz képes egyedül biztosítani. A szabadság Lelke nélkül az Isten egyre jobban távol marad az embertől, pontosabban az ember eltávolodik Istenétől. Krisztus a múlté, az evangélium pedig holt betűvé válik. A szabadság Lelkének támogatása nélkül az egyház emberi szervezetté, egyfajta totális állammá degradálódik, a tekintély benne uralkodássá fajul. A hit terjesztése már csak evilági propaganda, esetleg politikai, társadalmi háttérrel, az istentisztelet pedig merev formák rögzítése. A keresztény cselekvés egyfajta szomorú rabszolgamorál. — A szabadság Lelkének erejében azonban az evangélium ma is, mindig éltető erő és nem halált hozó, életet kioltó betű. Feladataink Ami a mi megújító, a Lélek erejével közreműködni kívánó feladatunkat, lelkipásztori, ka- techeíikai, evangelizáló munkánkat illeti, az első kérdés az — és ez nekünk szegezett kérdés —, vajon hogyan tehetünk és tegyünk ma kereszténnyé annyi névleges keresztényt, hogyan evangelizáljunk, hogyan újítsuk meg a környező világot, mindenekelőtt az ifjúságot, amely többé-kevésbé már túl van Krisztuson, kereszténységen. Sőt talán már az ateizmuson is, ahogy Rahner mondotta: posztateisztikus fázisban élünk. Hogyan segítsük kibontakozásához a megújuló egyházat, amelyben az a hiteles keresztény, aki valóban megtért Krisztushoz, öntudatosan járul a szentségekhez; aki hitben megnyílt a Szentlélek ajándékainak, hogy betölthesse természetfölötti rendeltetését. — Ez a lelkipásztori működésnek, ez a hitoktatói és evangelizáló munkának alapvető kérdése. 243
